25. AZ ÉN LAKÓTÁRSAM

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már nekem is van lakótársam. Eddig én voltam másnak a lakótársa. Sorra tüntettem ki a barátaimat egy-egy napi együttlakással. Ez az unalmas állapot egyszer lett megszakítva. Akkor ti., mikor lakásomat az indóház II. oszt. várótermébe tettem át. Itt nagyon jól éreztem magam, de a negyedik napon figyelmeztettek, hogy jó lesz a jegyemet megváltani. Dühös lettem, és elköltözködtem. Az összes, amit el kellett szállítanom, a dühöm volt. Evvel beköltözködtem egy hónapos szobába, melyben két ágy volt. Az egyik a lakótársamé.

Így jutottam én lakótárshoz.

A lakótársamat még nem ismerem. Csak egy rövid hónapja lakunk együtt.

Azt mondják, hogy nemrég szabadult ki az alkoholbetegek szanatóriumából, ahol érmet is szerzett. Ez az összes szerzeménye.

Az első éjszaka két kórista hozta haza az én lakótársamat. Kabát nem volt rajta, s mindenképpen fütyölni próbált. A lámpát kétszer is eloltotta.

Mikor engem észrevett az egyik ágyban, rémítő buta pofát vágott.

Nézett… nézett, s egyszer csak odatántorgott hozzám, megkapta a kezemet, s elkezdte szörnyen csókolni.

Olyan üdvözlet-félét ordított.

Azt hitte a szerencsétlen, hogy én vagyok a gyámja, s most érkeztem meg.

Örömében kikutatta a ruhámat, összes vagyonomat, 69 krajcárt meg egy régi 4 krajcárost, magához vette, s elég biztos léptekkel távozott. Reggel 2 hordár és 5 pikkoló szállította haza.

A második éjszaka saroglyán hozták haza az én kedves kollégámat. A szoba tele lett borgőzzel; azt hittem, hogy ő robbant fel, de ő elég szilárdan feküdt az asztal alatt, ahova a saroglyából kigurították.

Egy fél óra múlva az asztal elkezdett táncolni, majd felemelkedni, végre egy izmosabb fajtájú fejfedőt képezett lakótársam mámoros fején.

A kolléga szavalni kezdett; egyszer, amint megrázza a fejét, az asztal a fejemre esett.

A fejem vérzett, ő figyelni kezdett. Hozzám jött, azt hitte, meghaltam.

Elkezdett vigasztalni, hogy lesz feltámadás. A végén ráesett az én ágyamra, s úgy aludt - engem majd megfullasztva - egész reggelig.

Egy másik éjjel a saját lábán jött haza. Ez nála a legveszedelmesebb állapot, mert ilyenkor az a rögeszméje, hogy ő vívómester.

Kiráncigált az ágyamból. Egy botot adott a kezembe, az övében egy lopott dákó volt. Avval úgy elvert, hogy teljesen párbajképtelen lettem. Akkor legyávázott, és a gyomromra térdelt…

És ez így tart minden éjjel. Legalább a nevét tudnám!

A múlt éjszaka be akarta magát mutatni. Egy égõ fáklyával lépett be a szobába, és a „circumdederunt”-ot énekelte. - Énekelte? Nem. Csak hörögte. A fáklyát beledugta a vizeskancsóba, mire az rögtön elaludt.

Akkor reám támadt, hogy hol az õ fáklyája?

Én barátságosan hasba rúgtam, ekkor meg sértve érezte magát.

Elkezdte az orrom fricskázni.

Ordítva kérdeztem, hogy hogy hívják.

Mintha megértette volna, a zsebében kezdett kutatni, elõhúzott egy kis papirost. Megnézem, számla volt a rengeteg italnemû folyadékról.

- Hogy hívják? - ordítom még egyszer.

Erre az arca kiderül, beszélni akar. Bo-bo-bo-bo-bo-bbbor.

- Bor - vágta ki diadallal.

Azt hitte: azt kérdem, hogy mi kell neki…

A késõ nappali órákban értesültem, hogy lakótársam visszavitték Pestre, az alkoholisták szanatóriumába.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 16.

Adieu Bandi