26. DÉR

Borzongóan gomolygó köd keblén megszületett az elsõ dér, gyászos hírnöke e földünket fenyegetõ páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltõ szél száguld végig letarolt mezõkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be a hatalmas vendéget, aki jõ, hogy megfossza ékétõl a kincsgazdag földet, pusztává tegye a rónát, díszétõl megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba öltöztette a csörgõ patak vígan csobogó kebelét.

És mikor a kékesszürke égbolt áttetszõ színére odarajzolja aranyszínét a felkelõ nap alig érezhetõ hõt hintõ sugára, zuzmarától fehér színû fátyollal bevont fák ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintõ kellemeit akarnák bemutatni.

Dér csillog mindenütt, öldöklõ, életet semmisítõ dér. A zörgõ ágak rezegnek, a még ágaikon függõ levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgõ lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére.

Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértõl csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még… köhöghetünk.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 23.