6. SE TREASCA

Él Romániában egy német hírlap. Afféle informáló újság, mely kihordja az európai lapokba az ifjú királyság jelesebb és európai nyilvánosság után áhítozó híreit. Véletlenül elég érdekes hírecskére bukkantunk a romániai lapban. A román etnográfiai társaság nagy mûvet akar kiadni. Megcsináltatja Magyarország román helységcímtárát. Hogy majd a jövendõ nagy Romániának ne legyen evvel is baja. Erdélynek és az egykor kapcsolt részeknek helység­címtárát. Különben pedig ennek az etnográfiai társaságnak õfelsége, Károly király a védnöke. Carol. Talán így hívják õt románul. Szóval egy igen elõkelõ, sõt királyian elõkelõ társaság ez az etnográfiai társaság.

Se treasca. Nem ijedünk meg, de mégiscsak búsan kérdezzük: hát ilyen eredményeket kell megérniök a magyar nemzeti gondolat fényes páncélú vitézeinek? A mámoros nemzet a triumfus napját lesi és várja. A nemzeti lét szent teljességének fantoma elõtt térdelünk. Eközben pedig csak úgy zúdulnak ránk a kellemetlen csodák.

Elõször jöttek a Russu Sirianuk. A Vládok. A hazafiak. Õk maguk hirdetik, hogy hazafiak. Hû fiai az államnak. És hajunk szála égnek meredhet: egy ország fiai milyen rettenetes eltéréssel konstruálják meg a hazafiság fogalmát. Olay Lajos is hazafi. Russu Sirianu is azt hirdeti magáról. És nekünk látnunk kell, mint jönnek sokasodva a magyar nemzeti fórumra ama másik hazafiság hirdetõi. A hazafias memorandisták. Az erdélyi foglalók. Kik nagyon meg tudnák magyarázni, ha akarnák, hogy miért éppen most jönnek.

És míg a hazafias Russu Sirianuk idehaza próbálgatják lazítani nem túl erõs kötelékeit a nemzeti államnak, odakünn, Havaselvén, az ifjú román királyság már spirituáliter be is kebelezi a bekebelezendõket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját figyelmeztetik, hogy most, most... Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Máre s Érmindszent Mencentu.

És mindez éppen akkor, mikor a nemzeti gondolat vitézei az óvatosakat árulóknak dörgik le. És ugyanakkor, mikor Luegerék odavannak a türelmetlenségtõl, hogy még mindig késik a bemasírozás a rebellis földre. A civilizálatlan Pusztára, mint valamikori, nem is régi, tósztozó jóakarónk, a német császár címezte a magyar glóbust a minap.

Nem kell-e szorongva nézni a sok véletlent? Nem kell-e remegve tekintenünk magunkba? Vajon nem õk ismerik-e jobban a mi erõnket? Vajon nem férne-e reánk egymás megértése s egy kis óvatos okosság? Vajon helyesen állapították-e meg a mai erõk viszonylatát azok, akik a nemzeti gondolatot olyan szépen, olyan kérlelhetetlenül rebbentették szárnyra?

Egyelõre még csak Lueger szájaskodik. Carol király pedig megengedi, hogy egyelõre csak névlegesen szaggasson szét bennünket az õ ambiciózus népe. Ám a véletleneknek az a természetük, hogy szeretnek egymás nyomában járni. És búsabbnál is búsabb dolog volna, ha minket újra az a végzet érne el, hogy új föladatok helyett újra kelljen azt megcsinálnunk, amit sikerült visszacsinálnunk.

Mert rémek nem háborgatnak bennünket. Halálosan nem igen tudunk megijedni. Együtt leszünk mind, mind, kik most nem akarjuk megérteni egymást. Együtt leszünk, mihelyst Lueger úrék akarják. Vagy mihelyst Traján hõs fiai tovább mernek menni a nádszállovaglás szép játékán, mely különben nem is olyan nagy bûn népeknél, melyek még a hátulgombolós nadrágot viselik. De hogy mi olyan legények vagyunk, kiknek a fejét tíz helyen szakíthatják be, s még bele sem halunk: ezt talán nem olyan sürgõs nekünk bebizonyítanunk.

Se treasca! Talán javunkra szólnak ez apró esetek. Ez intõ jelek. Ami még mindig nem volna késõ. A román etnográfusok mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak...

Budapesti Napló 1905. május 24.

(A.)