8. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

Emlékezés Millerand miniszterre

Ma már merek kacagni magamon, mikor eszembe jut egykori látogatásom Millerand úrnál, Franciaország mai hadügyminiszterénél. Lap-direktorom, fogadott apám, Vészi József parancsolta volt, hogy fölfogatságaimat[!], borzalmaimat leküzdve európai hírességeknél kilincseljek. Jó pénzért jó vagy rossz vagy akármilyen cikket kéregettem tõlük a lapunknak, példaadót, erõsítõt az alig megszületetten legyilkolt magyar demokrácia számára. Emlékszem: exminiszter, képviselõ, kiátkozott szocialista s dús jövedelmû ügyvéd volt akkor Millerand. Drága utcában, saját hoteljában lakott, inasok adogattak át kézrõl kézre, szobáról szobára, míg hozzá juthattam.

Jól ápolt, kiurasodott francia vincellér ült drága íróasztalánál egy pompás szobának. Piros arcú, kevély, ravasz, játékos szemû, nagyon egészséges, fiatalos burzsoá-arisztokrata. Akkoriban írogattak elõkelõ „írók és gondolkozók” szinte járványszerûen s affektált búval a burzsoázia haldoklásáról. Hogy mégiscsak kár érte, mert a nagy forradalmat megcsinálta, Napóleonnal a világ nyakán ült, azután a jólét, kedvesség, szépség, divat, kényelem és hangulat új variánsait találta föl. És én Millerand úrnál halkan kérdezõsködtem: meddig késlekedhetik még nálunk, Keleten, a megváltás? Hiszen Millerand párton kívül s pártok Millerand[on] kívül egyformán azt harsogták: „folytatjuk a nagy forradalmat”.

Egyszer írtam róla, hogy lesz õ még miniszter, sõt talán még több is, de igazán csak ma látom és értem ezt a fölkészült fiskálist. Undorítóan kedves és unott volt, hízelgõ és gúnyos cikket is adott. De ez a jól táplált burzsoá-arisztokrata már ott érezte magát s olyan hadügyminiszteri fotelban, amilyenben ma ül. Hogy nevethetett õ a mi kis, magyar problémáinkon, õ, aki Messiásnak tudta magát. Valakinek, aki a burzsoázia elsiratóinak meg akarja mutatni, hogy a fajtája tudja XIV. Lajosékat pótolni. Ha nép volnék, mindig a jó, régi szokás szerint megfeszíttetném azt, aki belõlem ki akar válni. Millerand igazán a vén, kegyes Lagerlöf Zelma francia és republikánus Antikrisztusa.

II.

Tanú: a Történelem

Egyszer valahol a kritikus elmék röhejbe pirosodtak, mert egy hatalmas államférfiú egy hatalmas cselekedetért a Történelem elõtt vállalta a felelõsséget. No, szegény Történelem - mondogatták -, te is jó takaró vagy. Mi sem leszünk majdan, annak idején, a hatalmas államférfiú is elporladt, s bottal üthetik a felelõsség nyomát. A Történelemnek azonban mégis, mintha némi lelke és esze volna. A hatalmas cselekedetért a hatalmas államférfiak fiainak jutott a szerencse, hogy atyáikat igazolják a ma legcselekvõbb Történet elõtt. Ámen és úgy legyen, hogy a halott kritikus elmék fájdalmasan piros röheje piros vérben s fekete gyászban, de gyõzelemben némíttassék el.

Világ 1915. július 4.

Ady Endre