36. A POÉTA AGGODALMA

Komolyan is lehetne arról sokat írni, hogy vajon mint lett rettenetes urrá az abulia, az akarat betegsége a mi korunknak legtalentumosabb emberein. Alighanem a korban van a hiba. A mi korunk még csupa vívódás, csupa kaosz. Ez a nagy bizonytalanság nyûgözi le a nagy erõket és nagy talentumokat. És bár a korlátoltság faragjon bárgyú vicceket a vad zsenikre, a keserves valóság az, hogy bizony vannak ám vad zsenik s ezek a vad zsenik a világ legtragikusabb élõi. Lelkükben hordják a világ meghódításának vágyát, agyukban a talentumot s akaratuk tehetetlensége sziklához láncolja õket. Szomorú alakok ám a modern Prométheuszok…

Van Nagyváradon, a nagyváradi újságíró gárdában egy poéta. Szinte prototipusa ezeknek a modern Prométheuszoknak. Valamikor - úgy mondják - szépen indult, de egyre nagyobb úr lesz rajta a szörnyû abulia.

Nógatják és feddik a barátjai, de nem ér semmit. Tele van tervekkel, de megborzad, ha valamelyik terve beváltásához kell kezdenie. Legújabban egy kis verses prológus írását varrták a nyakába, de alig tudják ezt is vele megíratni.

Egyik barátja tegnap komolyan elõvette.

- Nem szégyenled, hogy talentumoddal elzüllesz valósággal? Miért nem dolgozol?

A poéta valósággal összegubbaszkodva hallgatta a megérdemelt szidást, de egyszer csak valami ötlettõl földerült az arca.

- Megmondom neked õszintén, miért nem írok. Nekem nagy aggodalmaim vannak.

- Aggodalmaid?

- Igen. Tudod, hát jó: írnék. Fölkapnák a nevemet. Olvasna, megismerne az ország, a kontinens, a világ… Mi haszna volna belõle. Ott van Rakovszky és a bandája.

- Hát mi köze hozzád Rakovszkynak?

- Mi köze. Hogy engem meghurcoljanak, babérjaimat letépdessék hitvány nyolcezer korona miatt, mint Jókaival tették: olyan nincs!…

…A poéta barátja konstatálta, hogy a poéta gyógyíthatatlan…

Nagyváradi Napló 1902. április 20.