55. A HÉTRÕL

Ignotus ragadott el engem csupán azok közül a magyar írástudók közül, akik Saint Pierre romlásáról írtak. Olyan gyönyörûséges, amit Ignotus kiált. Háborgó veszedelem, Gea s te rettenetesen nagy bizonytalanság, te szédületes végtelen: mi kicsi emberek fölvesszük veletek a harcot s ezen a földön valamikor a boldog embernek kell uralkodnia. Az Ignotus kiáltása ezt az õrülten szép és büszke dacot váltotta ki az én lelkembõl. És tetszik nekem egy nem ismert, szürke embernek dadogó, de isteni váteszsége. Szegeden lakik talán s Meteor néven szokta tudatni, hogy õ a legfelségesebb emberi szándéknak egyik kirendeltje s bele akar nézni a jövendõbe. A korlátoltak és buták talán nevetnek ezen. De Ikarosz fiai nem. Az ember igenis repülni fog! Ikarosz eljövendõ unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma. Valamikor a jövendõ­ben - így ír a szegedi vátesz - elõre meglátjuk az atmoszféra közelgõ betegségét s váratlanul nem sújtja le majd az embert semmi katasztrófa. Dadogva, de istenien így jósol a szegedi vátesz. Termékenyíttessék meg az õ hite és veleje! Bizony a jövendõ beszél ebbõl az emberbõl. A mi Saint Pierrejeinket - eljövend az idõ - meg tudja majd mindentõl oltalmazni a nagyhatalmú ember. Dicsõ és tökéletes lesz az ember, akit én olyan nagyon imádok s akibe én olyan nagyon hiszek. Az ember - mondjuk a bibliával Ádám -, aki most még csak dedóba jár…

*

Hát ki élt igazabban: Pál apostol, Don Juan, Dante, Spinoza vagy egy tökéletesebb Vandervelde, akinek a szavára esetleg száz millió európai ember azt mondja majd egy napon: íme elérkeztünk a perchez, amikor egészen új képet adunk a világnak?!… Pál apostolt, Don Juant, Dantét, Spinozát, talán Offenbachot is és ezt az eljövendõ nagy szózatolót vélem a nagy emberi típusok testesítõinek. Ki élt igazabban? E percben átérzem Madách nagy tévedéseit. E percben érzem és hiszem, hogy hitvány és gyönge bár a tömeg, de az életnek a legnagyobbja az, aki az embert imádva és az ember mindenható rendeltetésébe hive, viszi akcióba a legparányibb erejét is. Hogy mit mond ehhez a görög tragédiák fátuma, a törpék fentálló világrendje s az élet semmiségeihez ragaszkodók serege, ahhoz nekem nincs közöm. Hiszen olyan szép az élet, olyan örök, olyan folytonos s olyan csöpp kigumizható gondolatjel vagyok csupán benne én.

*

Hisz olyan szép az élet. Egy májusi zápor állott el e pillanatban. Ide a szobába, az én íróasztalomig tódul a termékeny buja földnek fölgerjesztett erõs szaga. Olyan kiapadhatatlanul nagy az életnek csírázó kedve s olyan elképzelhetetlenül nem tudunk mi semmi mást csinálni, mint közremûködni az élet egyre alkotó szent és heves dolgosságában. Mit berregnek az én fülembe most haszontalan, kis esetû komédiák? Mit bánt engem most a függetlenségi kurucok delegácionális stiklije?

Mit akarnak én tõlem most a Kassán pofozkodó zöld gyermekek? Madge Perry és a kis Nelly gyönyörûséges nõk, de hiában ugrándoznak most énelõttem. Pünkösd alkonya van. Az élet a vallás kalendáriumában is tudott magának piros betût kapni, mert pünkösd a termékeny életnek az ünnepe. Bódultan az élet szent mámorától száll felétek, emberek, ez ének, mely nem tudom, hogy tolakodott most föl kurtanadrágos múltamból: „Szent Lélek Isten, töltsd be szíveinket épen mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal!” De valami más melódiát hall a lelkem s valami mást mondanak általam a biblikus kenetességû szavak…

Nagyváradi Napló 1902. május 18.

Ady Endre