80. A HÉTRÕL

Csodálatos módon vesz részt mostanában Nagyvárad és Bihar vármegye a súlyos, nehéz gyászok viselésében, melyek érik a vallások institucióit, a nagy egyházakat. A nagy öreg embert, a kálvinisták pápáját, Tisza Kálmánt talán egyháza gyászolhatja legkomorabban, Goldis pöspök jóságos alakja nagyon hiányzik a gör. keleti román egyháznak. A puritán, kegyes Pável püspököt sokáig fogja siratni a görög katolikus egyház. És most kidõlt Schlauch kardinális…

Az egyházak nagyjai csodálatos, speciális nagyságok. Egyéniségükben egyházaiknak konstrukciója, lelke kristályozódik össze. Schlauch Lõrinc nagy egyénisége például azt igazolja, hogy a katolicizmus épülete ki bírja állani a modern viharokat is, mert Schlauch egyéniségében az idõk járásához mindig alkalmazkodó világegyház nyilatkozik meg.

Ez az egyház nem a sötétségbe szerelmes egyház. Ez már hadat üzen Herbert Spencernek s vitába áll [!] vele. Ez az egyház nem szerelmes önmagába, sem a tridenti zsinatba, de szerelmes és fanatikusan hivõ az egyház céljaiba. Ez az egyház élt Schlauch bíborosban. Sienkiewitz nem választhatná ám regényhõsének Lõrinc kardinálist. Benne ugyan keveset kapna a vértanú püspökök naivságából. Lõrinc kardinális nagynak és szépnek látta az életet, bizonyosra vette, hogy a világ egyház és klérus nélkül nem állhat fent. Ez az õ egyénisége s ez az õ nagyságának fundamentuma.

Egyébként pedig virágokat szórat magára s igaza van a halál után is. Ostoba dolog a halál kultusza és kegyetlen. Szórjatok virágot a holttestekre, hogy ne lássa meg az élet a halált. Oh, mert nem azért születtünk, hogy meghaljunk, hanem, hogy tápláljuk az életet, mely mindig és mindenhogyan fölséges és szép.

Ravatalára, virágos ravatalára tekintek a szép életû pontifexnek s végtelenül jól esik, hogy ez a mozdulatlan ember sohse akart más lenni, mint ember. Talán inkább ember, mint apostol. Olyan jól esik, hogy ez volt az õ igazsága… Valaki pedig most így beszél hozzám:

- Olvastad a végrendeletét? Talán túlságos módon is ember volt. El kellene törvényesen rendelni, hogy az ilyen nagy egyházi férfiak végsõ leszámolása, végrendelete ne jusson a világ elé. Ne lássa õket pongyolában a profánum vulgus. Higgye mindenki róluk, hogy csak másnak éltek s csak irgalmasságból cselekedtek…

Én rázom a fejem s nem hallgatom e szavakat. Lõrinc kardinális Spencerrel is vitába mert szállani. Õ leszámolt avval is, hogy halálában egoistának kiáltsák ki azok, akik szeretik, ha altruisták - mások. Lõrinc kardinális tisztán látott. Attól sem félt, hogy az õ végsõ rendelkezése talán érlelni fogja még jobban a kétséget, hogy miért adassék egy embernek királyi kincs és pompa, holott lelkieknek szolgája volna voltaképpen az az egy vagy bármelyik? Õ bizton számot vetett ezekkel. Õ látta a nagy utat. Galileivel, Husszal még könnyen elbántak s már Spencerrel vitázni kell és barátságot kell kérni az eretnek Vilmos császártól…

Egész és nagy ember volt Lõrinc kardinális. Az idõk törvényeit megértõ s az életet meg nem tagadó…

*

…A virágos ravataltól könnyû az élethez szaladni s én nem vagyok kegyeletlen, ha a virágos koporsótól az élethez rohanok. Csak a banalitás buta szerelme, csak a nehéz elmék konzervativizmusa, csak a fáradtság tehetetlensége ragaszkodik okvetlenül a régi formákhoz. Az élet egyebet sem csinál, mint töri-zúzza a régiségeket, a megszokottságokat. Hát nem mulatságos, hogy éppen az ember legyen az, aki kegyeletes szamársággal csüngjön valamin csak azért, mert azt a valamit már megszokta? Még a csalódás is szép azért, mert összetört valami avult hitet. A világ folyton korrigálja önmagát még a legkicsinyebb dolgokban is.

Az egészen lokálisaknak látszó kicsiségekben is. Avagy néhány évvel ezelõtt fogadta volna-e Bihar vármegye és Nagyvárad fõispánja a panaszkodó szocialistákat? Lekapta volna-e generálisi övegét a plebs nótájára s kellett volna-e rettegnie a fölséges uralkodóház nótájának alapos leintésétõl akármelyik generálisnak is? Degenerált fõhercegi ifjak ügyeirõl, ártatlanul tömlöcbe zárt szeretõkrõl, kiknek az a bûnük, hogy fenséges nõknek tetszettek meg, írhattak volna-e a mai szabadsággal a lapok? Szigligeti virágzásakor lehetett volna olyan pokoli elmésséggel agyonütni a népszínmûvet, mint Szomaházi teszi segédjuhászával? Avagy nyilvánosan bevallhattuk volna-e, hogy Kornai Berta kis dalaival jobban tetszik s többet elmondhat esetleg, mint ötven koturnusos drámai mûvésznõ alakítása s a „Vén kocsis dala” emberibb, mélyebb egy tucat eposznál? Mindezek csak apróságok a ma útszélérõl. De az élet ebben a korrigálásban konzekvens. És csoda erõs kétség száll meg:

- Virágok alatt nyugvó halott, talán mégis Spencernek van igaza?…

…Az élet mindig új és jobb életet választ ki magából.

Nagyváradi Napló 1902. július 13.

ae.