29. A SZÍNÉSZETI KIÁLLÍTÁS

A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem föl a kereskedelmi akadémia „Csokonai-szobá”-jába, s az igazi meghatottság és lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan.

Száz év emlékének poétikus megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás.

Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem tudom.

Ember volt, lelkes, mély érzésű ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek működtek volt közre.

Köszönet a Csokonai Körnek, mely megvalósította az eszmét.

Elért eredményei között a színészeti kiállítás megteremtése sem utolsó.

Ez a kiállítás többet érdemel az érdeklődésnél.

Hatással, igazi maradandó hatással kell hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában különben is első helyen áll.

Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet nyilatkozik meg - egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő hatása nem maradhat el!

…Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy „víg nevetséges játékot” ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja.

Milyen nevû dalnokok!

Nevetést hallok. Egy tetõtõl talpig elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet.

Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz’ ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben a nevetõ hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letûnt korszakát, mikor a színészetet a színészetért [mûvelték], s tudtak egy kissé lelkesedni is.

Belépek a szobába, mely telve százéves színészetünk becses emlékeivel.

Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt.

Milyen kis értékû, igénytelen dolgok, pedig mennyi dicsõségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi.

Mennyi dicsõségnek maradt emléke egy ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!…

Minden tárgy egy gyönyörû élet, egy dicsõséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem, lerajzolódik elõttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban.

…Egy szép, egy édes arcú öregasszony egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklõdik minden kis tárgy iránt. Õ a nagyok legnagyobbika, kirõl csak imádatszerû tisztelettel tud beszélni minden mûvelt magyar: Prielle Kornélia.

Kísérõje egy mûvészi akvarell-képet mutat neki, mely eszményi szép fiatal nõt ábrázol. Õ az. A nagy mûvésznõ, Petõfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal.

Én látom, hogy szemében egy ragyogó könnycsepp tolul… Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva nézi egy gyönyörû nõ régi fényképét. A kép Blahánét ábrázolja… És nekem õrült gondolatom támad megátkozni az idõ kérlelhetetlen törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli.

De ez az érzés sem tart soká. Annyi szépnek, annyi dicsõnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei, festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a dicsõség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni…

Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövõjére pedig bizalmat akar gyûjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyûjteménye ez, de gyönyörû glorifikációja egy hosszú század küzdelmének is.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 30.

Ady Endre