101. ZSIVIÓ!

Elõkelõ nászünnepre utazott nemrégiben egy nagyváradi társaság. Eszéken volt ez a nászünnep. Azaz dehogyis Eszéken, Osjeken. Osjek inkarnátus horvát város. Pedig a szélen van, egészen közel a magyar vonalhoz. Egy régi magyar vármegye fõhelye s lakosságának tekintélyes kontingense magyar. De Osjek horvát mégis. Olyan horvát, hogy szinte büdös a horvátságtól. Olyan horvát, hogy pirultam a magyar gyöngeség miatt. Pedig hozzászoktam, hogy a fajtámért pirulni kelljen, s régen nem is pirulok miatta.

Osjek utcáin hallottam egypár félénk magyar szót, a kávéházban láttam egy-két magyar lapot, hallottam tört magyarsággal beszélni egy horvát ügyvédet, ki e ritka tudománya miatt nevezetesség a városban s láttam egyetlen magyar föliratot, ezt is német fölirat társaságában az osztrák-magyar bankon. Ennyi a magyarság összessége Osjek városában!

Mesés dolog, hogy mennyire nem szeretnek bennünket a Dráva és Száva között s hogy micsoda vad, beteges, õrült, de szép horvát soviniszta láng lobog ott. Láttunk elõkelõ zsidó családokat, melyeknek mûveltségük német, ízlésük francia.

Három-négy kultúrnyelvet beszélnek e családok idõsebb tagjai. Sokan a magyart is. A család fiatal tagjait hiába akarták francia, német, pláne magyar szóra kényszeríteni. Nem beszélnek azok csupán horvátul. Fanatikus és vad horvátok. Nagy Horvátországot akarnak mind s egy fiatal jogász gyerek közülük komoly, fanatikus hittel disputált velem, hogy Horvátország függetlenebb Magyarországtól, mint Magyarország Ausztriától s Isten jóvoltából és õ akaratukból hamarosan még függetlenebb lesz.

És minden azt mutatta - hogy neki van igaza. A horvát önérzetnél nincs fenthéjázóbb a világon. Hódítani, nevelni is kevés náció tud jobban. A királyné „Feri bácsi”-ja - bocsánat e menthetõ kis gúnyolódásért - szépen csinálta meg a dolgot a fehér lappal is! Csak idõ kérdése, hogy Horvátország egészen a fejünkre nõjön. Ellene pedig nem tehetünk semmit. Ne áltassuk magunkat. Hiszen idehaza is csak azt tehetjük, amit legfelsõbb helyen kegyesen megengednek.

Ezekkel az impressziókkal került volt vissza Essegrõl a nagyváradi társaság. Mélységes elkeseredéssel beszéltünk magunk között ezekrõl a dolgokról. Pedig mi csak Essegig voltunk. Hátha még Zágráb tájékán fordultunk volna meg.

Hogy most a horvát öli a szerbet: fölfrissültek ezek az impresszióink. Micsoda nép! Háborítatlanul bánthat egy másik népet, mellyel teljesen egy faj s melytõl csak történelmével és róm. kat. vallásával üt el. Soviniszta, vad indulatból. És ezt nekünk tûrnünk kell.

Kacagva olvasom a részben jámbor, részben nagyképû magyar lapokat. Csináljunk rendet Horvátországban! Tanítsuk meg a horvátokat! Csapjuk el a báni kormányt! Függesszük föl az autonómiát. Mentsük meg a magyar becsületet. Ugyan, ugyan, kérem. Hát tehetünk mi magunktól valamit? Hát önérzeteskedhetünk-e mi csak századrésznyire, mint a horvátok? Jellasics szobra erre mutat kardjával mifelénk. És én meg akarok írni egy igazságot. Elvégre valamikor ebben az országban republikánus lapokat is nyomtak s nyomhatnának esetleg ma is. Míg a Habsburg-ház politikája a régi marad, elégedjünk meg mi nagy örömmel, ha élni hagynak bennünket. Ne legénykedjünk! Ne játsszuk a hatalmas, önérzetes nemzetet!

Zsivió! Zsivió! Üssük a szerbet! Üssük a magyart! Mienk az ország! Bécs minket szeret! Zsivió! Zsivió!

Nagyváradi Napló 1902. szeptember 5.

A. E.