104. KÁR

Úgy képzelem, hogy ma még a legtöbb országban szeretik a katonákat. A francia baka vidám alakjával úgy játszik a gall szellem, mint a cukorbabával. A porosz ember szemében minden porosz katona egy-egy germán hadisten. Még az angolok is szerelmesek az õ katonáikba. Félrerakom ezúttal a magam kissé radikális elveit s kijelentem hogy a katona-kultusz irigylésre méltó, szép valami - ma még. Elvégre, míg dinasztiák és nagy igazságtalanságok lesznek; katonák is lesznek. Ha pedig már vannak és lesznek; okosabb dolog békességben élni velük.

Hogy most zene-banda, szóval elgyötörten hazajöttek a nagyváradi katonák, a zene-banda vad lármája s a hosszú ember sorok elkényszeredett [menete] szinte belelopott a fejembe egy rögeszmét. Miért nem szeretik nálunk a katonákat s vajon meg lehetne-e még valami módon szerettetni õket? Nem is gondolt soha senki arra, hogy megszerettesse. Bródy Sándor megkérdezte néhai Tisza Kálmánt, mint történhetett ez a nagy mulasztás?

- Erre bizony sohasem gondoltam.

Így felelt Magyarország legnagyobb konszolidáló politikusa. Még õ is elfeledte, hogy itt tenni kell valamit, nehogy külön, idegenül, esetleg gyûlölten éljen a nemzet testében egy másik, különös nemzet: a militarizmus.

Valljuk be csak: nálunk így van. Hazajöttek a nagyváradi katonák. Az édesapákon, anyákon, hitveseken, közeli barátokon s a szeretõk hûségesebbjein kívül alig nézte [valaki] bevonulásukat mással, mint esetleg kiváncsisággal. Nálunk a polgári társadalom csak muszájból tûri a katonákat. Nem igen lát bennük mást, mint az eltartottak szörnyû nagy és telhetetlen légióját, kiknek egy gondolatuk sem közös a szürke ruhájú dolgozókkal.

Kár. Nagy kár, hogy így van. Ha nagy hazugságokkal is, de be kellett volna vinni a katonaságot a polgárság szívébe. Én nem is hiszem, hogy helyre lehessen ezt már hozni. Nem hiszem, hogy nálunk a polgárság a katonaságban mindenünk védelmezõjét, a katona legényekben népünk csiszolódó, edzõdõ fiait, a tisztekben felnõttek oktatóit, kedves, vidám, társaságokat élénkítõ úri embereket lásson… Késõ.

…Ez a bolond világ pedig halad s ahogy halad, egyszer bizony csak ki fogja ejteni szekérkasából a katona bácsikat. Kár, nagy kár, hogy mi ott tartunk, hogy ma is kiejtenõk õket szívesen, csak ne fogódzkodnának a szekérbe olyan nagyon. Kár, hogy nem kedveltük s már aligha kedvelhetjük meg egymást polgárok és katonák. Akiket kedvelünk, azoknak sok mindent megbocsátunk. De sok dolog másképpen lett volna s lenne a jövõben!

Mivel e helyen ritkán szoktam politizálni, nem kutatom, hogy kinek a bûnét sirattam itt el. Csak még utoljára is azt mondom: kár… Mindez az én saját véleményem. Megírhattam, mert a lapban becsülete van minden becsületes véleménynek!…

Nagyváradi Napló 1902. szeptember 16.

(ae.)