105. WESSELÉNYI

A vén Meszes aljában, ahol pihent a hódító Tuhutum vezér, az én ifjúságom elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. Megszállna ott az emlék - megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a fenyõillat s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és fölnövesztõ Zilah városomban túlcsap a vén Meszes Terbete-csúcsán is holnap reggelen. De én csak itt fogok, a távolban ünnepelni. A vén Meszes hervadó erdõit, a Diák-domb õszi rózsás temetõjét, a tornyos alma mátert, Wesselényi ércalakját s a lelkesedõ ezreket csak érezni fogom, látni nem.

Valamikor ott a Meszes alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. A hit és a vágy szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belõle. Mégis most ifjúságot érzek. Az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek s az õszi napsugár Wesselényi gyönyörû alakját csókolja s a szegény parasztét, kinek elébemegy s kit magához emel Wesselényi.

Wesselényi és a szegény munkás!… Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de meg meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt elé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erõ elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalma-almát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelõadásra csak elõkelõségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsõdített nép is. Minden ünnephez kell festõi háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.

Hol van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben sír ennek az országnak minden nyomorúsága.

Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. Családja régi, ragyogó és kiváltságos. Õ maga erõs, szép és eszes. Ha sok benne az ego, a legszebb, legdúsabb életet élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus. Ez Wesselényi, Voltaire és Danton. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani a világot. A leg­nemesebbje és leghivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.

Hol van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet õ magához emelt? Wesselényit ma Károlyi Sándor pótolja. A nép pedig becsõdül Pozsonyba, hol éljent kiált az õ bõrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor s õ maga segédkezik, hogy dölyfös, nagyurak rabszolgá­jává váljék újra.

Wesselényi karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgõ népet. Ma ugyanez a nép kínálja a hátát, hogy jól rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.

Wesselényi Miklóst ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyongtam azon a helyen. Nincs erõm odamenni most, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.

Ünnepelek itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy valami kicsit talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tûnõdöm. Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy meg, hogy nem szabad nagyon világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hivõk.

Nagyváradi Napló 1902. szeptember 17.

A. E.