109. A MÛHELYBEN

Itt, a mûhelyben, a mi nagy álmaink megimádott temetõjében, írásba is adom Neked, én kedves szerkesztõm és barátom, amit Te tudsz legjobban: nem írtam én színdarabot. Te kiostoroztál engem az apátiámból s én visszatértem Hozzád egy csomó teleírt papiroslappal:

- Olvassátok el!…

És Ti fölvittétek a színpadra… Micsoda? Én azt tartom, hogy tragédia. A magam tragédiája, a magunk tragédiája, talán mindnyájunk tragédiája. Untatni nem fog senkit, mert rövid. Néhány lélek talán meg fogja belõle sejdíteni, hogy a görög tragédiák fátuma fejeink fölött suhog ma is. Sokan talán nevetni fognak a furcsaságon, hogy valaki darabban írja meg, hogy darabot nem ír. Lehûtöm a nevetõ kedvet egy fenyegetéssel: Írni fogok én darabot is. Lehet, hogy ez csak föllobbanás.

Olyan, mint az én kis tragédiám gyászos hõséé. De majd, ha egyszer csakugyan írok darabot: tied lesz akkor is a felelõsség, én édes szerkesztõm és barátom. Te ûztél, te ostoroztál ki a redakcióból. Felelj a következményekért. Valami új ifjúságnak lángját érzem. Ezt a lángot - úgy érzem most itt a mi temetõnkben - nem oltja el a temetõi szél, sõt még a fütyülés szele sem…

Nagyváradi Napló 1902. szeptember 27.

Ady Endre