119. A HÉTRÕL

Egy világjáró, tiszta szemû ismerõsöm mondotta:

- A kultúránk fölöttébb kicsi. Szegények vagyunk s igen üresen élünk itthon, szép Magyar­országon. De az emberek itt a legelviselhetõbbek és legkellemesebbek.

És így van ez. Szidjuk a léha, a barbár magyar társadalmat, mely voltaképpen nincs is, de minden társadalmak közül a mienkben kellemetlenkednek legkevesebbet egymásnak az emberek. Magyarországon, ahol csak egy kicsit is túlhaladták Ázsiát - igaz, hogy nem sok ilyen hely van - az élettel ki lehet békülni. Valahonnan a legnaposabb Ázsiából szakadhattunk ki s onnan hoztuk és õriztük meg azt az igazán emberi egyszeregyet, hogy egyszer élünk, éljünk hát lehetõleg kellemesen.

Nagyváradon egészen sajátos és érdekes mûvészete fejlõdött ki az életnek és együttélésnek. Ne tessék megijedni. Nem akarom itt lerakni a nagyváradi szociológia fundamentumát. Kirukkolok: a nagyváradi életmûvészet specialitása az, hogy itt egymásra találnak az emberek. Hiába rakódott össze ez a város antitézisekbõl, szabadgondolkozókból és papokból, keresztes templomokból és zsinagógákból, az õsök pöffeszkedõ kultiválóiból és okos yankee-individiumokból [!], fanatikusokból és protestánsokból stb., stb. Az egymással rokonok itt egymásra lelnek s itt bármely szabású kiválóság szerephez jut.

Ez a nagyváradi szocietás. Azt a szocietást értem, mely életprogramjánál fogva felül vagy kívül van. Amint tetszik. Az irodalomban vagy irodalommal élõ, a formákat nem túlságosan tisztelõ szocietás. Az, amely számon tart mindent. A francia kultúrharcot, a legkisebb színházi affért, az amerikai nagy sztrájkot s a legkisebb nagyváradi zsúrt. Ha valamivel magasabb kultúrájú nép volnánk, azt mondanám, hogy ez a szocietás a legelsõ. Így azt mondom: ez mindenkinek a szocietása. Bármely szabású kiválósága Nagyváradnak valameddig élt ebben a társaságban. Itt autochtonok kevesen vannak.

Ez a szép derûs, kellemes szocietás most ki nem fogy a gyászból. Ezt az intelligens, okos szabad életet mind többen dobják el maguktól. Ezúttal az öngyilkosságnak csak egy fajtájáról írunk, mert hát e szocietás szerint minden távozás öngyilkosság. A tûzhelyalapításról. Ez már beilleszkedés a burzsoá keretekbe, eldobása az életet mindig csak deríteni törekvõ élet­filozófiának, polgári nyelven: megkomolyodás, a szocietás nyelvén - ismételjük - öngyilkosság. Csak nemrégiben veszítette el ez a társaság, e minden szabadoknak és kiválóaknak társasága, dr. Dési Gézát, ezt a vezetõ, erõs, színes és vonzó tagot. Most újra két gyász fenyeget. Adorján Emil, a vidám és kedves Leánder, ma illeszkedik be a komoly, burzsoá keretekbe s két nap múlva követi példáját Kurländer Ede. Hogy ez az öngyilkosság irigylendõen kellemes és kívánatos, ez nem változtat azon, hogy a szocietás számára meghaltak. Leánder nem fogja többé isteni humorral robbantgatni [a] nagyképû komolyságokat, sõt. És Kurländer Ede nem vallja és követi többé Strindberget. Dehogy. Elmúlnak õk. Csak érezzük, nézzük, hogy az üres helyek szaporodnak körülöttünk s a derûs, vidám, szabad, bölcs életfilozófia fogy.

Õszi, bús hangulat futtatja a tollam. A mi nagy szocietásunk újra gyászol. Talán a kultúránk nõ, hogy az élet itt minálunk is kezd kevésbé elviselhetõvé lenni? Az egymást megtaláló kiválóak és szabadok társaságának mind gyakrabban kell most már gyászolnia? Az életmûvészet szakít a régi kellemes formákkal? Avagy, mindannyiunk közös sorsa, hogy kikopunk az élet respublikájából s önként hajtjuk fejünket a cézárizmus alá? Õszi csúnya idõ ez a mostani, de - hajh - az õsz eljön mindig s az életünk hosszabb fele - õsz, termelve lemondó vagy lemondva termelõ õsz…

Jászai Mari, a nagy tragika, egy szomorú napján magát vádolta meg azért, mert az életet és világot unalmasnak találta:

- Régi igazság, mondotta a nagy asszony - hogy a világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.

Ajánlom a nagy asszony mondását a nagyváradi színészgárda figyelmébe, mely mostanában zokog, hogy a közönség kezd a színházzal és velük nem törõdni.

Kicsiny társadalmú városba[n] s különösen olyan alkotásúban, mint Nagyvárad, nem elég, ha a színész a deszkán jól-rosszul elvégzi a dolgát. Nem igazságos dolog ugyan, de érthetõ, hogy a színházzal és színészekkel szemben nem csupán mûvészi igényeket ápol a társadalom. Mikor a színházat nagy áldozatok árán megcsinálta ez a város, elsõsorban természetesen a színházi szórakozásokra éhes lelkekre gondolt, de gondolt másra is. Gondolt arra, hogy egy kis társadalmi forradalmat s egy kicsike gazdasági élénkséget is váltott magának. Általános a panasz, hogy egyetlen számítás sem vált be.

A mûvészetiekrõl nem beszélek. De az tény, hogy a nagyváradi színészeknek éppenséggel nincsenek olyan ambícióik, melyek a kultúrembernél már voltaképpen nem is ambíciók. Nem óhajtanak beilleszkedni próbálni a nagyváradi társadalomba, valósággal elbarrikadírozzák magukat s majdnem tüntetnek az õ külön és nagyváradi, mindenesetre modern felfogás szerint: különös életükkel. A nagyváradi életnek vannak bizonyos fókuszai, melyeken észreveszik a hiányzókat s a színészek mindig hiányoznak. Ne tessék megütõdni azokon, amiket most leírtunk. Akármilyen sajátosak, vagy nem tetszõk valakinek a nagyváradi felfogások: Nagyváradon alkalmazkodnia illik és hasznos hozzá. Ha a színészek nem veszik tudomásul a nagyváradi közönséget, a közönség megszokja õket nélkülözni. Jászai Mari mondását idézzük újra:

- A világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.

Nagyváradi Napló 1902. október 26.

Dyb.