120. AZ IDEALIZMUS

Nagyvárad, okt. 26.

Poe Edgár, aki nem volt tagja a Szigligeti Társaságnak, csodálatosan nagy idealista volt. Olyik verse szinte õrült megimádása a nõnek és a fehérségnek, ellenben Szentpétervárott nem azért csukták volt be a halhatatlan költõt, mert a nõt és a fehérséget imádta. Hát ilyen furcsa szerzet az idealizmus, nagyságos Imrik Péter úr!…

A magam szakállára nem merem tovább folytatni ez írást. Hálás vagyok Tóth Béla mesternek, hogy nagyszerûen segítségemre jõ. Mert bizony engem letárgyalnának vagy észre sem vennének. Magyarországon fölújulóban van a régi tekintélyes, táblabírós világ. Nem lehet már igazat mondani a „hó ünnepe” nélkül s még én szerencsés vagyok, hogy egy Tóth Bélát állíthatok a magam táblabíráival szembe.

És Tóth Béla éppen vasárnapi esti levelében intézte el ezt a mai idealista világot. Éppen akkor, mikor nagyságos Imrik Péter táblabíró úr az idealizmus nevében elverte a port a mai társadalmon, irodalmon, mûvészeten, kormánypolitikán és sajtón.

Újat nem mondott nagyságos Imrik Péter úr. Prohászka, az „Alkotmány”, Kaas Ivor, gróf Károlyi Sándor, az egyetemi ifjak kurucbrigádja és nagyon-nagyon sokan elmondották már az õ igazságait. Erkölcstelenek, kozmopoliták s az ördög tudja, hogy még mik vagyunk és nem ment bennünket semmi, csak az idealizmus.

Az új idealizmus voltaképpen furább a Poe Edgárok idealizmusánál. Ezt, a Poe Edgárokét megértem, az új idealizmust alig. Vissza akarják állítani a tekintélyeket, hitet és nyugalmat akarnak adni az embernek, tiszta erkölcsöt a társadalomnak: ezeket hallom. De látni mást látok. Azt látom, hogy az idealizmus a szellemi impotensek jelszava a tudni akarók és dolgozni tudók ellen s folytonos oltogatása a világosságnak. Az új idealisták merik néha azt is hirdetni, hogy a tudománynál elõbb való a hit, hogy a népet kár fölvilágosítani, hogy a szerelmesek gyalázatosak, hogy a bûnt palástolni kell s hogy az irodalom és mûvészet ne az igazságot, hanem a hazugságot, azaz az örök szépet és örök erkölcsöst szolgálja. No és még nagyon sok ilyen szép tanítást. Heine Henriket föl kellene támasztani, mert csak õ tudna elbánni ezekkel a részben naiv, részben rosszakaratú ideális bácsikkal.

Nagyságos Imrik Péter úr igen derék, jóindulatú úri ember. Õ tán nem tudja és sohsem fogja megérteni, hogy szörnyen sötét, reakciós dolgokat mondott a Szigligeti Társaság jubileumán. Nincs ebben szégyelni való. A levegõben van az új nyavalya s még erõsebb embert is levesz a lábáról.

Azt azonban engedje meg nekünk nagyságos Imrik Péter úr, hogy túlságosan ne vegyük a szívünkre az õ sírásait. Ez a bolond földi világ nem idealista, hanem haladni akaró és kénytelen. A magyar glóbus sem lehet ám kivétel.

És fõként ne bántsa a sajtót nagyságos Imrik Péter úr. Mi nagyon is ideálisnak látjuk a magyar sajtót. A helyes értelemben tudniillik. Kultiválja a tekintélyeket, portálja a csillogó jelszavakat s nem mer õszinte lenni. Szóval: idealista.

Az új táblabírós világ itt vidéken még föltalálja a régit is. Itt rettenetesen nagy az idealizmus és bizonyosan még nagyobb lesz. Tóth Béla mesterrel jó éjszakát kívánok. De én hiszek a virradásban is. Talán a Szigligeti Társaság húsz éves jubileumán is már kevesebb lesz az idealizmus, de több lesz az eredmény és az igazság. Mert az idealizmusnak ez az ebadta igazság a javulhatatlan ellensége.

Nagyváradi Napló 1902. október 28.

A.E.