193. DANKÓ PISTA

A csengõdi pusztán betegen fekvõ országos hírû nótafáról, a legszebb, legzamatosabb új magyar népdalok költõjérõl írunk örvendetes újságot. A lapokat bejárta az a hír, hogy Dankó Pista állapota válságosra fordult, s a vasárnapi fõvárosi lapok s ezek nyomán a vidékiek is arról adtak hírt, hogy Dankó elérkezett a szomorú véghez: haldoklik. Aki dalait hallotta, énekelte, bennük örömének, bánatának kifejezését találta - elszorult szívvel gondolt arra, hogy a magyar népdalköltészetnek ez a bõséges, kiváló forrása el fog apadni és elnémul annak a drága hegedûnek a hangja, amelyen annyi magyar érzés, annyi mély és megkapó zenei gondolat elevenedett meg - örök életre.

Örömmel írjuk most, hogy a híresztelés a költõ haldoklásáról nem felel meg a valóságnak s aki e sötét rémhírt megcáfolja, az a legilletékesebb egyén: maga Dankó Pista. Dankó a következõ táviratot intézte lapunkhoz:

„Haldoklási hírem nem igaz; úgy vagyok, mint voltam.

Dankó”.

Gyógyuljon meg mielõbb a páratlan nótafa. Még örvendetesebb hírt várunk a csengõdi pusztáról.

Nagyváradi Napló 1902. július 16.