194. A FRANCIA KULTÚRHARC ÉS A MAGYAR KLERIKÁLISOK

Pokoli élvezettel olvasgatjuk mostanában a magyar klerikálisok lapjait. Az egeket verik föl siralmaikkal. Kiket siratnak? Ezt a balsorsú mi hazánkat? A nyomorgók és kivándorlók százezreit? Dehogy. A francia apácákat és a barátokat, a világosságnak e végre is ûzõbe vett veszedelmes ellenségeit.

Az Alkotmány három cikkben is siránkozik.

Íme egy-két szemelvény az Alkotmány cikkeibõl:

Most az egyenetlenkedõ és félénk katolikusoknak teljesen szabadkõmíves kormányuk van. Justin Louis Emil Combes (volt diakonus), Ernest Vallé, Maurice Rouvier, Charles Pelletan, Theophile Delcassé, Gaston Doumergue, Léon Paul Mougeot, Alexandre Bérard nagymester, a kormány tagjai, miként a brüsszeli Patriote okmányokkal kimutatja, szabadkõmûvesek. André tábornok nagy valószínûség szerint szabadkõmûves, marad még két tagja a kabinetnek, akikrõl ez idõ szerint konstatálni nem lehet, nem tagjai-e a páholynak. Lemaitre számítása szerint a francia szabadkõmûvesek száma összesen 25 000, egy másik számítás szerint a szabadkõmûves szenátorok és képviselõk száma meghaladja a 400-at.

-

Combes úr üdv neked! Köszöntünk szívvel-lélekkel, mert visszaállítottad országodban a monarchiát. A köztársaság mindig a polgárságot, zsidó és szabadkõmûves uralmat, a monarchia mindig a keresztény elvek és érzelmek diadalát jelentette Franciaországban. Waldeck-Rousseau ravaszul nem merte végrehajtani az egyesületi törvényt, hanem vissza­lépett, hogy elnök lehessen, s maga helyett oda állított egy gyenge elméjû aggastyánt, hogy az kaparja ki számára a forró gesztenyét. Ez az individium [!] Combes úr, a félkegyelmû szenátor, aki azt hiszi, hogy a koromfekete kaoszból egyszeriben feltûnt nevét azzal lesz lehetséges a világtörténelemben megörökíteni, ha a legkérlelhetetlenebbül hajtja végre Waldeck-Rousseau törvényét. Klasszikus, hogy az öreg bácsi szereplését komolyan veszi, s nem látja háta megett Waldeck-Rousseau kaján mosolyát s nem veszi észre, hogy a ferderöptûek osztályához tartozik, akiknek élete vetekedik a kérészével és az agyveleje csak két dimenzióban mûködik. Nyugodt lehet Combes úr. Neve a históriában nem fog fennforogni - mint ahogy nem tudjuk, ki volt Raffael korában a két Szicília miniszterelnöke, ellenben mi keresztény katolikusok mégis kell hogy hálával tartozzunk annak az embernek, aki a Habsburg-Lothringen dinasztia egyik legbájosabb tagját belesegíti a Capetingek trónjába és az Elyséere felvarázsolja a Bourbon liliomot. Éljen Combes!

Az agrárius klerikális „Hazánk” nem kevésbé dühöng. Egyebek között a következõ jellemzõ szentenciát mondja ki:

Franciaországban az elõkelõség épp úgy zárdákban nevelteti leányait, mint a középosztály; az elõbbi többnyire fiait is. Tömérdek lehet a neveléssel foglalkozó zárdák száma, ha csak egyetlen rendelettel 2500-at lehet bezáratni azon a címen, hogy az állami tantervvel nem egyeznek meg az ott hirdetett elvek. Tehát a középosztály legnagyobb része ellen intézett valódi merénylet az, midõn a kormány egyszerre 2500 iskolát szüntet meg s megakasztja így 150.000 tanulónak szellemi fejlõdését. De merénylet ez maga a szellemi haladás ellen, mert a jelenlegi tanuló ifjúság lelkében örökké élõ rázkódást fog e megszakítás elõidézni s még inkább az a brutalitás, mellyel a rendeletet végrehajtják. Ha Loubet Combes azt akarják elérni, hogy a jelenlegi tanuló ifjúság jobban ragaszkodjék az egyházi neveléshez, mint valaha, akkor igen jó eszközt választottak arra a rendeletben. Ha azt kívánják, hogy az ifjúság örökre meggyûlölje a köztársaság fogalmát, akkor bölcsen tették, hogy rendõrkatonákkal dobatják ki az ifjúság szeretetében álló nevelõket 25-30, sõt több száz év óta bírt nevelõintézeteikbõl.

Hát mi megértjük a mi klerikálisainkat. Nekik igazuk van. A gloire nemzete, a nagy nemzet adott mindig irányt az emberi haladásnak. Õk ám nagyon jól tudják, hogy a francia példát nálunk is követni fogják elõbb vagy utóbb.

Nagyváradi Napló 1902. július 26.