211. NAPSUGÁR A BÖRTÖN ELÕTT

Akik tegnap délután fél öt óra tájban a Széchenyi tér körül jártak s akiknek fölmelegedni tud a lelkük - az õszi napsugarakban egy igazi emberi képet, könnyezve mosolygó dokumentumot láthattak. Az ügyészségi börtön néhány szomorú lakója ahhoz a kegyhez jutott, hogy szuronyos õrök között kijöhetett a szabadba. Locsolták az utcát és teret a darócruhás, szegény emberek. Az õszi nap fénye, a tiszta levegõ, a nyüzsgés, az élet lázba hozta a szegény embe­reket. Ujjongva, gyerekes örömmel végezték a dolguk… És jöttek az iskolából a gyerekek. A sápadt kis öregek nagy komolyan ballagtak a könyveikkel hazafelé. A rabok ezt gondolhatták:

- Milyen gyerekek még! Milyen szabadok! Milyen gondtalanok… És milyen szomorúaknak és öregeknek látszanak mégis.

A kis iskolás öregek pedig ezt gondolhatták:

Ezeknek a förtelmes raboknak milyen jó kedvük van. Bizonyosan vidámabb hely a börtön, mint az iskola.

Egyszer csak egyik rab a vízsugarat a gyerekek felé engedte… És íme csupa vidámság lett a tájék. Kacagott, hahotázott, mulatott mindenki. A kis iskolás öregek, a kioszk uzsonnázó vendégei, a Muki pincér, a szuronyos börtönõrök. Mindenki, aki arra járt. De legjobban a darócruhások… Olyan szép ez az õszi idõ és olyan szép a kacagás… E különös életnek olyan beszédes kis képét ragyogta itt az õszi nap…

Nagyváradi Napló 1902. szeptember 25.