27. LEVÉL AZ APÁMHOZ

Egy félig megírott levelet találtunk tegnap a redakcióban az Ady Endre íróasztalán. Úgy látszik, tegnapi kitüntetésének hatása alatt írta az édesapjához, de be nem fejezte. Ismerjük olyan lustának, hogy talán be se fejezi, talán el se küldi. Meg akarjuk szerezni az õ apjának, meg a közönségnek is azt az élvezetet, amelyet ez az episztola bennünk keltett, s ezért közöljük az egészet e helyen a levélírónak szíves beleegyezése nélkül is.

Hogy jó lett volna, édesapám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon, kivirágoztatni a hét szilvafát, s becsületet szerezni az elkoldusodott diósodi Adyaknak?… Bizony talán jó lett volna. Sohse nyeltél volna keserûen a nagyobbik fiadra gondolva, kit haza, a kis fehér házba csak a megveszekedett idegei kergetnek olykor, s aki úgy érzi az érmindszenti nyugoda­lomban, hogy megölte az életét, bolondokat mível, mert künn a sokadalomban harcok, tépõdések, gondolatok és kínok között bomlasztja, veszejti el magát. Úgy van, úgy van! Barátkozom az öreg akácfával, kinézek a rétre, belecsalom a mélységes csöndességet a szívembe, beleolvadok a csöndes gondolattalan vegetálásba, szagolom az isteni, a csíráztató, a nagy erejû földet, és olyan semmivé, a nagy semminek (vagy a nagy mindennek?) olyan kicsike rabszolga-pehelyévé válok, mint Mouret abbé a nagy tenyészõ kertben… Egy napig… Te tudod édesapám, hogy csak egy napig… Aztán rés törik a nagy kerten… Besüt a nap, bezúg a lárma, bezsibong a lelkembe az élet, s én rohanok tõletek el, vissza… Úgy érzem agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdõm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába… És te meg az anyám ilyenkor újra elsirattok… És jaj, talán igazatok van…

Ez, ez. Amivel most is karcolok. A penna. Mit akar ez a rongyos, acélhegyû kis diabólus? Miért csal el a nyugodalomból annyi és annyi békés kétlábúnak készülõ jámbort? Miért kenyér és grádusokra emelõ eszköz az egyiknek, s miért üzõ démon, szent õrület, mártírium a másnak?… Heine Henrikkel szeretnék válaszolni neked édesapám, de ez a néhai ember zsidó volt, s ti mostanában ott a kis falukban és itt a nagy városokban kezditek a zsidót nagyon nem szeretni. Õ szólt vala a szentlélek lovagjairól, a misszió boldog bolondjairól és az emberiség boldogtalan szükségeseirõl. Ma már azonban, édesapám nem divatos ez a Heine. Azok az urak ma, akikrõl õ végrendeletében sem feledkezett meg. A szentlélek lovagjait pedig magyar agrárius nyelven zsidó skriblereknek nevezik manapság…

Hát mik is vagyunk most? Néha és a napi világban cinikus fáradtak, a tekintélyeket már nem is rombolók, csak hanyagul leköpködõk. Fáradt olimpuszi istenek és kiközösített, magasról lenézett páriák… Vagyunk nagyon sokszor komiédások. Alkuvóbbak a lócsiszárnál s hajlé­konyabbak a nádnál… Addig… Addig, míg nem int, nem hív a gyilkos, az acélhegyû ördög… Az istenes ördög…. És akkor csupa hit a világ, csupa szerelmes lángra érdemesség az élet. És ilyenkor beleverjük, belekorbácsoljuk nyomorult testünket, összetépett idegeinket e nagy szerelembe. A jobb életért, a becsületesebb világért, az elõretörésért, a világosságért s a fantomok legfantomabbjáért, legbolondabbjáért és legszebbjéért, az igazságért… Ilyenek vagyunk és ezek vagyunk mi szentlélek lovagjai, fáradt, cinikus legények, zsidó skriblerek. És nem belõlünk lesznek a képviselõk, a miniszterek, kormányzó nagyurak, de azokból akik a mi vérünk árán s a mi arcunkat csak maszkolva, a mi tollunkat megbecstelenítve, a mi szent õrületeinket meg nem értve törtetnek elõre… Mi maradunk, akik voltunk, míg összetépve le nem roskadunk akkor is a hitben, hogy az emberek, a bennünket lenézõk és a bennünk reménykedõk megváltásán dolgoztunk…

Olvasni fogod, édesapám, hogy száz forintot kapok. Summának nem summa. Ennek az én fajtámnak több a hiányzó öt forint, mint a meglévõ kétszáz. Az összegyûlt adósság enyhítõdik, avagy pár napi pihenésre el lehet menni Veneziába avagy Abbáziába, hova olyan könnyen mehet hetekre sok dologtalan, gazdag ostoba. De lásd édesapám, mégis nagy summa ez. Nem az enyém. A fajtámé és a fajtám nagy vérverejtékezésének eredményéé. Meglátták az újságírót. Megérezték a lázát, s megértették a lelkét… Mintha e kicsiség is azt mutatná, hogy korrigálódik az élet, s hogy a mi küzdõ õrültségünkben rendszer van, s ez a bolondság bölcs bolondság… Teremnek Pálfi Antalok. Belátók. Vékonyan sávolódik immár az eljövendõ világos élet fénye. A diabólus urabb rajtam, mint valaha. Az életnek, tökéletesülésnek hite, szerelme nagyobb. Sohse gyûlöltem, szerettem jobban, mint most… Édesapám, a fiadat nem kell okvetlenül siratnod már, mert jobban hisz magában s az életben, mint valaha!…

Nagyváradi Napló 1903. március 1.

Ady Endre