48. NEVEZETES MÁJUS

Vörös is, fekete is, jövendõ is, múlt is, élet is, halál is ez a mai május. Nevezetes május. Különösen nevezetes. Egy általában kiesett régi szerepébõl a május. Valamikor szimbóluma s egyszersmind dátuma volt a régi poézisnak, a romantikusnak, a virágillatosnak és hold­sugárosnak. Ma a forradalomnak, a felszabadult, vagy felszabadulni akaró erõk tobzódásának ünnepe a május.

Különösen pedig ez a mai május. Exlexben áll az ország. Kiszolgáltatott a bizonytalanságnak. Jöhet reá megifjulás, de jöhet sötétség, lealázás, abszolutizmus. Ne firtassuk, ki a hibás, Bécs-e a többség, az ellenzék. Talán egyik sem. Hibás a rosszul, hazugul épített magyar parlamen­tarizmus menthetetlen. Sohasem volt ez népképviselet. Vergõdõ, csenevész életû valami volt. Három sziklához kötözött. Bécshez, Rómához s az eltörülni nem mert feudalizmushoz. Ami kicsi köze volt a néphez, az is elmúlt. Egyre nõtt azok száma, kik a kicsiny, rongy alkotmány falain is kivül szorultak. Egy darabig a nemzeti mámor, a naiv hit s a jól ápolt Kossuth-kultusz az egyik oldalon, a haladni akarás, a modern Magyarország kiépítésének lázas vágya s a liberális doktrinák hatalma a másikon - életet és színt adtak a magyar parlamentnek. Azon az oldalon voltak az igazi Kossuth-követõk, ezen a liberális, modern magyarok. Ma már igazi Kossuth-imádók nincsenek, s a liberális eszméket is lejáratták az eszmék gyáva és gyönge katonái. Barabás az Széll Kálmán és Széll Kálmán az Barabás. Csak naiv emberek hitében különbözõk õk. Voltaképpen pedig kormánypártiak óliberálisok, újak, konzervatívok, agráriusok, néppártiak kossuthisták, nacionalista függetlenségiek egyformák. Impotensek és vakok. Egy, kettõ, talán három tudná az egész seregben, hogy mit lehetne tenni. Béka-egér harcok az õ nagyszerû harcaik. A nép nincs egyikük mellett sem. Õket pedig rángatják Bécsbõl, Rómából, püspöki aulákból, grófi rezidenciákból s más alkalmatos helyekrõl. Az ország népe pedig sínylõdik, vért és könnyet izzad, s vándorol kifelé.

Bánja is ez a nép az exlexet. Mi köze neki ama bizonyos drága alkotmányhoz. Egy-két hétig talán nem pereg a dob. Ennyi haszna van a népnek a politikus urak komédiázásából. Az abszo­lutizmus az ország való urainak, fõpapoknak, fõuraknak nagyon kívánatos, a népnek pedig nem félelmetes. Nyílt vagy leplezett abszolutizmus. Olyan mindegy ez. Pár százezer ember sírhat képzelegve e gyönyörû parlamentarizmus, fölséges alkotmány vesztén, s ezek sem fogják tudni, hogy miért sírnak. Lehet, hogy újra „megmentik” a parlamentarizmust, a közeledõ véget nem rebbenthetik el. Ez a parlamentarizmus, ez a mai formájú, ez a hazug elveszett. Embereknek kell jönniök, kik megcsinálják az újat, mely nem láncolódik majd vad, sötét kõsziklákhoz, de épül az ország erején, az ország népén, mely népképviselet lesz, valóerõs, egész, bízó és munkás férfiakból, nem pedig pofozkodó bábok kisded játékát komolyan ûzõ vakokból és impotensekbõl.

Vörös lobogók alatt rengeteg ezer ember ünnepel ma Magyarországon. Belereszket a gyöngeszívû, annyi. Ezek az ezrek soha és sehol olyan gyorsan nem szaporodtak, mint Magyarországon, hol a milliók állandó és rettenetes exlexben élnek. Ezeknek a vörös zászlósoknak persze, hogy nem fáj a parlamenti exlex. Ezek új világot akarnak, rombolást és építést. És - újra mondjuk - ez a vörös zászlós tábor úgy nõ, úgy jõ, miként a lavina.

E nevezetes májuson, e vörösön és feketén, essék emlékezés ezekrõl a dolgokról. Forradalom zúg a világon, nálunk azonban nem vulkánok tüzelnek, hanem lappangó, fojtó házi tûz pusztít. Megfulunk, megüszkösödünk e tûzben mindannyian, ha a falakat ki nem döntjük, ha levegõt és napsugárt nem kapunk.

Nagyváradi Napló 1903. május 1.

A. E.