61. JEGYZETEK NÉHÁNY SZENZÁCIÓHOZ

Néhány száz év múlva okvetlenül tudni fogják a természettudósok, hogy milyen természeti erõk hozzák néha különösebb lázba az embereket, s csinálják, gyártják tucatjával néha az ugynevezett szenzációkat. Ma még csak fogadjuk az eseményeket, amint jönnek s hatnak az idegeinkre. Az elmúlt hét utolsó három napja annyi szenzációt hozott, hogy elegendõ lett volna tíz holt szezonra. Egyik-másik esemény, mely máskor vezércikkeket követelt volna a lapoktól, a nagy szenzációk összeverõdésében négy-öt újságsornyira törpült. Ha Nagyváradon kitör az obstrukció, bizonyosan nem fog érdekelni senkit a városatyákon és hozzátartozóikon kívül. A kolozsvári végzetes párbajra ki kíváncsi? Ha a Nemzeti Színház más idõben készül Nagyváradra, mindenki csak errõl beszélne. Ma a villamos bomba lecsapása kovaszikra. Micsinai komikus figura. A nagy szenzációkra veti minden ideg, minden fantázia, minden ész és minden balgaság magát. A nagy szenzációk pedig nemcsak tartósak, de szaporák is.

A szerb tragédia nagyon is sok moralistát szólaltatott meg már. Valóban nagy tanulságai vannak a kis félbarbár náció szenzációjának. Akaratlanul is Damjanich jut az eszünkbe, ki ismerte a fajtáját s így figyelmeztette volt õket:

Ti kutyák, ha megmoccantok, mindnyájatokat felköttetlek, s végül magam lövöm fõbe, hogy elpusztuljon az utolsó rác is.

Ám azok a tanulságok az igazi tanulságok, amelyek a szerb tragédia hatásából hámozhatók ki. Bizony a félvad náció becsületes gyilkos barbársága szinte morálisnak tetszik a kultúrállamok urainak farizeus, pilátuskodó várakozása mellett.

Soha a farizeuskodás nem volt olyan domináló elv, mint a mai, úgynevezett mûvelt társadalmakban. Egyik úgynevezett elõkelõ budapesti lap minden ok nélkül fölsóhajt a bécsi „merénylet”-rõl szóló vezércikkben, hogy nem kell kutatnunk, ne kutassuk: milyen nációjú a merénylõ. E farizeuskodás elég áttetszõ, ha a lap jezsuita iskoláját ismerjük, s különben egy másik lap, egy legalább nyíltan klerikális, kompakt betûkkel hirdeti, hogy a merénylõ zsidó volt. Szegény, elmebeteg, szerencsétlen ember. Mennyivel veszedelmesebb emberek vannak nálad!…

A kolozsvári urak fütyültek Nagyváradra, a ligára, Bourbon Alfonzóra, mindenkire. Egyik lelõtte a másikat. Apropos! A nagyváradi liga meghalt s beletörõdött abba, hogy a párbajellenes „mozgalom”-ban a budapesti liga vezessen, melyben csupa urak dominálnak?

A nagyváradi obstrukció elmaradt, s ez bölcsen történt. Széll sem érdemli meg a bizalmat s az obstruáló ellenzék sem. Ezt az ellenzéket Széll a maga formájára csinálta. Méltók egymáshoz. Ám az ellenzék ezúttal ráhibázott a célra. Akaratlanul is a militarizmus ellen küzd, melynek csak a legkisebb bûne az, hogy a lovagias gyilkosságot nem lehet a társadalomból kipusztítani. Hogy a hadsereg a lovagias gyilkosság intézménye mellett más intézményeket is megvéd, hogy hatalma kívánatos, igazolja Belgrád. És itt megkérdezzük, hogyha netán úrnapján tüntetnek Nagyváradon a Gotterhalte ellen, csakugyan éleslövések válaszolnak a tüntetõknek? Így beszélik.

Örülünk, hogy Nagyvárad megcsinálja Bihar vármegye helyett a nagyszalontai Arany-szobrot. Érezze súlyosan a vármegye, hogy a jelen részben a jövõ egészen: a kultúra. A kultúra pedig a városokban van. Valaha az volt a jelszó:

- Félre város, mikor a vármegye mulat.

A vármegye nem mulat immár. Dolgozni, tanulni - ezeket eddig sem csinálta. Érezze most már, hogy csak a városok által s a városokban élhet.

Csak a legnagyobb s legaktuálisabb szenzációkhoz nyúltunk szaladva, hirtelen e sorokban.

Ám egy kevésbé szenzációssal, de becsesebbel végezzük. Egy klerikális lap „leleplezésébõl” értesülünk, hogy a magyar szabadkõmívesek végre megmozdultak, s cselekedni akarnak a Somló-ügyben ijesztõen megnyilvánult klerikális veszedelem ellen. A klerikális lap néhány momentumát és célját följegyzi e megmozdulásnak.

„Óvjuk meg a romlatlan gyermeklelkeket a reakció dermesztõ hatásától, állítsunk a kongregacionális internátussal (ti. a Szent Imre-kollégiummal) szembe szabadkõmûvesi internátust, fiúnevelõ intézetet.”

„Félõ, hogy [ha] a kongregacionális internátussal nem állítunk szembe olyan más nevelõintézetet, mely amannak elõnyeit a szabadkõmûvesi szellemmel kapcsolja egybe, a polgári családoknak a fõvárosba kerülõ fiai közül mindig többen fogják a kongregacionális internátusban nyújtott anyagi elõnyöket keresni, a falusi papok zelótikus munkája még a fõvárosból hazakerülõ diákokban is segítõkre fog találni.”

„Nemcsak a kongregációk ellen kell védekezni, hanem a vidéken levõ egyéb hasonló klerikális intézetek hatása ellen is, és így nem elég ezekkel szemben 30-40 gyermekre tervezett internátus felállítása stb.”

A tanítókat és tanárokat szabadkõmûvesekké kell tenni, hogy „az iskolákban mindenütt szabadkõmûves testvérek kezében legyen az ifjúság vezetése”.

„A vallástanításnál egy iskolában sincs biztosítva az igazgató ellenõrzõ joga, és ezen vallástani órák alatt érvényesülnek a kongregációs törekvések. Hassunk oda, hogy a törvényhozásban véget vessenek ennek az állapotnak, mely az iskolákban a bajok kútforrása.”

Helyes. E törekvéseikben minden szabadgondolkozó támogatni fogja a szabadkõmûveseket. Legyen harc. Gyõzzön a jobb. A világosság, szabadság és kultúra. A nagy szenzációknál nagyobb volna ez!…

Nagyváradi Napló 1903. június 14.