85. JULISKA ÉS ILONKA

- Két szép papkisasszony öngyilkossága -

Ragyogó, fehér szûzekre hull ma a göröngy egy kis falusi, gyér akácos temetõben. Zsoltárokat kántálnak a poros úton s a sír mellett. Jámbor, kellemetlen, öreg paraszt anyókák sírnak bele a hideg zsoltármelódiákba. Egy palástos férfiú reszketõ hangon fogja hirdetni, hogy praidestinatum est… Aztán fejfát vernek a sírhoz. A fejfán egy-két évig minden héten új koszorú lesz erõs szagos virágokból. Ostoba, szentimentális mesék szólnak hosszú téli estéken két öngyilkos papkisasszonyról s a banális gonosz mostoháról… Így lesz… Pedig Juliskát és Ilonkát másként kellett volna eltemetni. Fehér, ragyogó, szûzi testük kint pihent volna a kertben virágravatalon. Hadd áztatta volna ott az augusztusi fényes, hideg éjszakának a harmata ezt a két szép testet. Éjfélben, mikor a csillagok buknak oltó tüzes, égi utakon, ezüstös holdfényben, bágyadtan, titokzatosan ragyog az éjszaka, a lombokon át csodálatos suttogó hangok szállnak - jöttek volna a halottvivõk. Délceg, szépséges, de szomorú és sápadt ifjak jöttek volna, kik a halál võlegényei. Édes trubadúruk, kik meghalnak a szomjúságban. Kik kínra és dalra születnek. Kiknek életük célja, titka és átka az, hogy ragyogó, fehér, tiszta szûzekre szomjúhoznak. És meghalnak e szomjuságban, miként meghaltak Juliska és Ilonka. Mert úgy rendelteték, hogy a délceg, szépséges, szomorú, sápadt trubadúrok s a ragyogó, fehér, tiszta szûzek szomjúhozzák egymást, és sohase leljenek egymásra. Úgy rendelteték, hogy nem nekik való helyekre plántálódjanak nemes ember-növények. E sápadt, szomorú trubadúroknak kellett volna vállaikra emelniök Juliskát s Ilonkát, s vinni, vinni az ezüstös, rejtelmes, csillagveszejtõ, suttogó éjszakában… Vinni, vinni. És többet ne látta volna õket senki. Sem a halott szûzeket, sem a szomorú halottvivõket…

És megrázkódott volna ez a komisz, brutális élet egy nagy vád súlyától… Miért teremt kegyetlen szeszéllyel a földinél szebb, finomabb s mámorítóbb világra termett lelkeket, ha itt csak összetörés, halálos szomjúság, mélységes bánat és elkárhozás vár rájuk…

Nagyváradi Napló 1903. augusztus 20.

(ae)