97. BÁRÓ BÁNFFY DEZSÕ

Nagyváradra érkezett báró Bánffy Dezsõ, az erdélyi kálvinisták fõkurátora. A Bölöny József vasderes paripái talán kiröpítették Szilasra már azóta. De visszajön, s egy-két napig közöttünk fog maradni. Várta pedig egy úri barátja. És egy sereg kíváncsi zsurnaliszta. Ezek meg­éljenezték. A szép fejû, piros arcú, erõs férfiú hirtelen a kalapjához nyúlt. Azután nyomban eszébe juthatott, hogy õ ezúttal Bölöny József vendége, s szerdáig még fõkurátor sem. De erre már messze vágtatott a kocsi két táltosa.

Gondolhatott e percben másra is báró Bánffy Dezsõ. Hogy íme, itt van, ahol régen várják. És, hogy nagyon cudar idõk ezek, s egy igazi séta a szilasi parkban többet ér, mint egy politikai séta akármerre. Mert istenien, a legbolondabb demokratát is megigézõen arisztokrata ez a Bánffy Dezsõ, s fülünkbe cseng, amit mondott július végének egy igen nevezetes napján nekünk:

- Szüksége van rám az országnak? Lássam. Én készen vagyok. De okvetlenül törekedni nincs kedvem. Én már körülbelül megcsináltam azt a karriert, amelyet magyar szereplõ ember megcsinálhat. Hír, pénz, hatalom vágya nem bánt. Ha szükség van azonban rám, megyek.

Hogy szükség van-e? Itt és most - úgy érezzük - szinte ízetlen volna errõl szólni. Végre is mi itt Nagyváradon ismerjük egymást. Aztán körülbelül ismer bennünket báró Bánffy Dezsõ. Egyébként pedig csakugyan nagyon cudar idõk ezek. A sírva vigadás stációjánál nem tartunk ugyan még. De káromkodni könnyen elkáromkodhatjuk magunkat.

És az erdélyi fõkurátor valóságos belsõ titkos tanácsos és fõudvarmester is. Inkább citáljuk, amit ugyanazon nevezetes júliusvégi napon mondottunk báró Bánffy Dezsõnek:

- Kegyelmes úr, a mi Bánffy-pártiságunk több, mint politika. Úgy érezzük, hogy ihletése a nemzeti géniusznak. Mi ott lent Nagyváradon programot sem kérünk. Mi megyünk Bánffyval.

És megyünk. Azaz, hogy mennénk. A szomorú, nagy zuhanás után, mikor a Bukott bukásán triumfált a világ, mikor még olyan kevesen érezték meg, hogy itt mi történt, mikor még különös, lármás gerilla-harcát, a „Magyar Szó” sem kezdte meg, mikor még a nemzet kokottjá­nak híres agrár hasonlatát a barázdákról és a vetésrõl komolyan hallgatták: Nagyváradon lapja volt Bánffynak, tehát tábora. A „Nagyváradi Napló” nem kérdezte volt meg Bánffyt, hogy hisz-e a maga föltámadásában. Hitt, és a saját kis csataterén harcolt Bánffy nélkül, Bánffy helyett, Bánffyért. De Bánffyért vajon? Az elsötétített jövendõ áttöréséért, a sors magyar igazságáért, az életért, melyet e szegény kis országból Bánffy porbadöntésével kezdtek kiirtogatni. A mi lángszításunk nem volt hiábavaló, de a dolgok erõs, kérlelhetetlen rendje elhozta e cudar idõket. Újra 1559-et élünk. Készülnek már Básta, Belgiojoso, de a fejedelem hû Bocskaijának várnia kell itt Nagyváradon. El fogunk érni Bécsig, el Zsitvatorokig. Most várjunk… Egyébként pedig Nagyváradra az erdélyi kálvinisták fõkurátora érkezett s a Bölöny József vendégbarátja. Majd eljön hozzánk Bocskai utódja is. Ám azért bocsássa meg nekünk az, ki az emberi gyöngeségeknek is adója, ha az erdélyi fõkurátor, a vendég arisztokrata láttára reményesen, erõsen, mindent fölfedõen, elárulóan dobban meg a szívünk és nagy seregelést látnak a szemeink. Bocskai zászlaja felé siet mindenfelõl a hajdúk keserû szívû, kóbor népe. Az isten hozta közénk, s áldja meg a szép fejû, piros arcú, villogó szemû, erõs férfiút, a nemzetnek predesztinált fõkurátorát.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 22.

A. E.