101. NAGYVÁRAD ÉS AZ ORSZÁGOS ANARCHIA

Nem fizetünk adót. Ezt jelentette csütörtökön Pfuhl úr is. Nem fizetünk adót, de bizony isten csupán csak azért, mert nem muszáj. Nagyvárad parlamentje elé indítvány készül, hogy az adószedést tiltsuk be. Mi szükség van erre az indítványra? Ha elfogadják, ha nem fogadják el: egyre megy. Nem fizetünk adót, mert többnyire nehezen élõk, elkeseredettek s aztán meg magyarok vagyunk egytõl-egyig. Adózni akkor sem szeretünk, ha van mibõl. Az az indítvány fölösleges, s csak az egyre jobban gyülemlõ keserûséget kavarja fel a lelkekben. Örüljünk, ha hallgathatunk. Hagyjuk a manóba a demonstrációkat. Nincs már és nincs még a demonstrációkra szükség. Veszett és buta a mai állapot. Nyögjünk, de ne ordítsunk.

Kövezzenek meg bennünket a sujtásos hazafiak, mi nem akarjuk, hogy Nagyvárad Kiskun­félegyházával együtt lármázzék. Nagyvárad most egyáltalában ne lármázzék. Úgy gondoljuk, hogy nem is nagy a lármázó kedve. Keserû itt minden ember, mint a visszatartott baka. Csak azt nem tudja, hogy kit szidjon. Miért kellett idejutni? Miért kellett katasztrófa veszedelme elé állítani az országot? Miért kellett nagy célokért kis legényeknek futniok? Miért? Miért?… Ne siessen bennünket hazaárulóknak deklarálni Szokoly Tamás úr. A hazát mi is szeretjük. Csak ne volnának olyan rossz fiskálisai, mint ma vannak. Mert rosszak. Rosszak, kicsinyek, gyávák és kártékonyak. Elõször csak hejretyutyuztak. Azután megrészegedtek a maguk bolondos duhajkodásától. Az egész ország tudja, hogy a függetlenségi pártnak az úgynevezett harcháború közepén jutott csak eszébe, hogy voltaképpen mit akar. Hát szabad ilyen lump módon kezelni e nemzet legszentebb érzéseit, vágyait, céljait? A lármás hazafiak nem ismerték magukat, alrendûségüket, kicsiségüket. Beleragadták a nemzetet az események legzuhogóbb legörvényesebb folyásába. És most? A függetlenségi sajtó ijesztget bennünket a leggyávábban az abszolutizmussal, az akasztófával a kötéllel. Gazdaságilag csõd elõtt áll az ország. A legbátrabb vitorlás is úgy tesz, mint Barabás Béla. Veri a mellét. Már nem is a padot. A mellét. Eljátszottunk rengeteg szimpátiát és hitelt. Kiváltottunk léha módon óriási lángot, fölbuzdulást a milliókból. Okosan mi mindent lehetett volna csinálni e nagy fölbuzdulással!… Mi mindezt elpazaroltuk, s bár rossz jósok lennénk, de nem hisszük, hogy még valaha nemzeti eszmékkel meg tudhassuk mozgatni a magyar tömeget. A hejretyutyus emberek megölték a vágyainkat, álmainkat. A szent céloktól távolabb állunk, mint valaha. Országos anarchia dühöng, és nincs semmi reménység.

Nagyvárad ne lármázzék most még. Lesz okunk lármázni. Gazdálkodjunk a tüdönkkel. Nekünk kell majd úgyis valamit megmenteni abból, amit örvényekre vittek a hejretyutyus hazafiak, kik íme, most már remegnek, s ha még el-elordítják magukat, maguk ijednek meg legjobban.

*

…Jó az idõ Rátóton? Hogy legel a kedves csorda? A kegyelmes úrnak hogy szolgál az egészsége? Jól? Mi nagyon rosszul vagyunk. A mi csordánknak nincs már legelnivalója. Ezt szépen megcselekedte a kegyelmes úr. Az új rendszer. A kokott-politika. A paktum. Ezek készítették a jelent. No és összehozott egy parlamentet a kegyelmes úr. Meg van vele elégedve? Vagy már nem akar törõdni semmivel? Helyes. Jobb ízlésünk van, mintsem a históriát emlegessük. De a história emlegetni fogja a simmentali barmok gazdáját. Emlegetni fogja.

*

Nagyvárad pedig - újra mondjuk - ne demonstráljon. A keserûségeket fojtsuk el. Jönnek még nagyobbak. Készülni kell a feketelevesre, amit fõztek a hejretyutyus emberek…

Nagyváradi Napló 1903. október 3.