105. FALUSI LEVÉL

Az októberi faluzáshoz nagyon sok akarat kell, vagy semmi akarat. Ki-kinézek az ablakomon a szomorú, sáros világba, s kedélyesen töprengek: itt akarok-e én maradni, vagy csak itt vagyok voltaképpen? A probléma nem nagyon bánt. A kertben s messze a szõlõben szüret van. Még a szürettõl is elmaradhatok. Ilyen istenien magamban nem voltam még soha. Ilyen egyedül. Hogy jó ez? Nem tudom. Pihenni jöttem, s keveset akarok viaskodni magammal… Néha sikerül is megfognom a teljes gondolatlanság félóráját. Csak aztán egyszerre hallom az esõ kopogását, s egyszerre rajzanak elõ a csúnya manók, melyek a Chopin lelkét marták, mikor a harmadik prélude-ot verte ki félig õrülten a zongoráján. Ilyenkor Peer Gyntet szavalgatom, s a Gomböntõre gondolok:

Fejem lehajtom örök pihenésre
Hadd írják rá: Itt senki sem pihen
Aztán?………………………………
Halott valék rég, mielőtt meghaltam…

Ennyi líra után át lehet térni már az objektumokra. Mindennap lázasan várom a „Nagyváradi Naplót”, s hogy élvezem!… Megértem a pincér nagyúri érzését, mikor vendég valamelyik vendéglõben vagy kávéházban. Ilyen nagyúri érzés a nem aktív újságíró érzése. Voltaképpen csak most tudok élvezettel lapot olvasni. És elolvasok a vezércikktõl a „Nyomatott Boros Jenõ könyvnyomdájában”-ig mindent. Újra a régi, lelkes, naiv újságolvasó vagyok. Csak még nagyon sokáig tartana ez az állásom.

Egy-két év múlva talán újra megszeretem a metier-met. Szóval olvasok a többek között a szabadkõmûvesek kongresszusáról is. Mikor a lapot elolvastam, egészen véletlenül lapozgatni kezdek a régi „Fõvárosi Lapok” egy szinte harminc éves kötetében. Az elsõ, amit észreveszek, egy vidéki hír: „Nagyváradon Berecz Antal tanár mint egy pesti szabadkõmûves páholy helyettes fõmestere, vasárnap avatta fel az ott alakult »László király páholyt«.” Ez a vasárnap pedig 1876. október 29-én vala… És érdekes, dolog, hogy már a hetvenes években is Nagyvárad adta vidékrõl a legtöbb eseményt a budapesti sajtónak. Ám már a hetvenes években is meg-megkellett korrigálni egyik-másik tudósítást. Szép idõk voltak. A nagyváradi hölgyek a török sebesültek számára gyûjtöttek alamizsnát; csináltak tépést. Az egyetemi ifjúság Szûcs párti, és Lukács Gyula vezetése mellett tüntetett a törökök mellett, Endrõdi Sándor nem az „Isten felé” kívánkozott, de mint ifjú poéta írt a „Fõvárosi Lapok”-ban csodálatosan forró szerelmes dalokat, a képviselõházban pedig néhány ülésben megszavazták a költségvetést, Tisza generális volt már, s Jókai Mór kedvvel csinált politikát, Széll Kálmán pénzügyminiszter négy órás debattokkal altatgatta a képviselõházat stb.

*

Ám ami a gróf Vay Sándoré, maradjon az övé. A krónikázás, a múltonrágódás, az öregség szimptómája, s a vénüléstõl, jaj, nagyon félek. Olyan jó mégis a jelen. A ma. Akármilyen, de a legjobb. Evvel lehet alkudni, békülni, egyezkedni. A múltat citálgatni kell; vádolni, siratni, feledni, a jövõt színezni, készíteni, rettegni. Ostoba rendelés, hogy nem félórák határolják az emberi gondolkozást. Egy félórára volna szabad csak visszaemlékezni, s egy félórára számítani. Nem járja, hogy nincs így. És mert nincs így, a jövendõt színezem, készítem és rettegem én is. Szabad nekem talán ilyen gyerekesen bizalmaskodónak lennem az én édes nagyváradi közönségemhez, mely szinte enfant terrible-i hajlamokat kezdett már kiváltani belõlem a maga nagy jóságával. Nos, a jövendõ? Egy-két hónapig ne engedje Mihelfi Adolf, hogy Halász Lajos és Szûcs Dezsõ forszírozzák a forradalmat. Pihenni akarok, s csöndben dolgozni is. De már január közepe táján vagy végén talán Szentpétervárott, talán Párizsban, talán Berlinben, de mindenesetre messze a magyar határtól olvashatom esetleg majd, hogy kik állnak itthon a torlaszokon. De talán bármilyen forradalmi idõben is el-el fog talán férni itt a „Nagyváradi Napló”-ban olykor-olykor egy-egy kis írásom? Addig is még látni fogom én Nagyváradot. De már nagyon este van. Szinte kilenc óra. Ilyenkor már alvásra kell térni. Önök az „Éjjeli menhely” elsõ függönygördülõjénél tartanak, hacsak mûsorváltozás nem esett. Jó éjszakát!…

Nagyváradi Napló 1903. október 24.

Ady Endre