109. ESETEK

Ott, hol az emlékek az emberi lélekben elraktározódnak, csodálatos, titkos házi törvények lehetnek. Ezek a törvények idõt, rendet nem ismernek. Összekapcsolnak, s együtt fiókolnak el egymástól messze szedett emlékeket, s mikor a lélek a maga szintén titkos törvényei szerint föl-fölvet magából egy-egy emléksereget, összefûzve állanak elõttünk dolgok, miket külön-külön, más és más idõben éltünk át, melyeket egymástól idegeneknek tartunk. És ezek benn a lelkünkben mégis összekerültek. Miért? Mikor együtt állnak elénk, akkor álmélkodunk, s akarjuk megsejteni az okot. És néha hajlandók vagyunk szinte babonásan azt vallani, hogy esetek nincsenek is. Minden együtt és egymásért van a lélekben épp úgy, mint künn a világban. És ilyenformán talán nem esetek azok az esetek sem, amelyeket elmondani akarok, s amelyek csodálatosan együtt vetõdnek föl mindig a lelkem emléktárából:

A szász képviselő esete

Velencében egy magyarországi szász úriemberrel ismerkedtem össze. Egyetlen gondola vesztegelt a hotel elõtt, s mi mind a ketten a fiumei hajóhoz siettünk. A hajón ültünk már, mikor kiderült, hogy az útitársam magyarországi szintén. Sõt magyar népképviselõ, egyik szász kerület képviselõje. Magyar beszédjén azonban idegenség érzett. Alig volt egyébként kellemesebb útitársam. A hatalmas termetû, érdekes, germán arcú, még fiatal ember, sokat utazott, sokat olvasott. Érdekesen tudott elbeszélni, s ötletesen vitázott. Mert vitába hamar elegyedtünk volt, hiszen politizáltunk, s mind a ketten magyar földrõl valók valánk. Másnap Abbáziából együtt indultunk bebolyongani az Adriát. Bukkariban pihentünk egy délután. A postára mentünk néhány levelet föladni. Arról folyt útközben a diskurzus, miért lépett ki a szabadelvû pártból szász társaival az én útitársam. Akkoriban én fiatalosan kacérkodtam a „magyar-tagadással”, e különös betegséggel, melybe olyan kedvvel esnek a kissé tüzesebb fantáziájú s önmagukban túlontúl hívõ ifjú magyarok. Nevetve, tréfásan jegyeztem meg:

- Úgy, úgy! Jól teszik hogy robbantgatják az ügyet. Az én magyar véreimtõl elaludnék ez az egész ország. Hátha jobban nekilendül majd nemzetiségi alapon!…

Nagy, kék szemével különösen nézett reám az én útitársam, s hallgatott.

A postán megint nem tudtam nyugodni. A kis büróban semmi sem emlékeztetett halaványan sem arra, hogy a magyar korona országainak földjén járunk. Gúnyosan nevettem:

- Látja, képviselõ úr, ilyen nagy dolog ez a magyar államiság. Ez egy magyar királyi postahivatal.

Az útitársam most sem szólt egy szót sem. Némán haladtunk egymás mellett. A kis móló körül szólalt meg:

- Meséltem már önnek, hogy három évig Berlinben jogászkodtam volt. Három teljes évig nem jártam itthon. Künn Berlinben rokonaim élnek. De különben is német vagyok, s akkoriban különösen gondoskodtak volt arról hogy a magyarországi német diákokat kioktassák, hogy micsoda hatalmas kultúrnépet kell nekik képviselniök a félvad Magyarországon. Három év után nem bírtam már a vágyammal. Siettem haza. Átrobogtunk a magyar határon. Az elsõ magyar szót a magyar kalauztól hallottam. Én nagyon kijöttem már akkor a magyar beszédbõl. A jegyem kérte az atyafi. Megijedhetett, mert örömömben megszorítottam a kezét. És sírtam, uram, mikor magyar földre értem, és az elsõ magyar szót hallottam. Örömömben sírtam…

Aki Jancuért ült

Öt napos szegedi rabságom osztályosaiból az oláhra emlékszem legélénkebben. Jancunak hívtuk a fiatal jogászt. Furcsa beszéddel hintett virágot Jancu sírjára, s három hónapra a szegedi úri börtönbe került. Olyan volt, mint fajtája fiatal mártírjai általában. Kissé zavaros tudású, fanatikus, vad, de néha kitört belõle egy kis cinizmus is:

- Csak csúfoljanak az urak. Képviselõséget kapok ezért a három hónapért.

Naponként két-háromféle taktikával vonultunk föl ellene. Egy idõs fiskális rabtársam, ex-képviselõ fõzte ki Jancu ellen a legkeményebb haditervet. Tüzelt, szónokolt az ifjú jogász. Mi nem fortyantunk föl, mint máskor, s az öreg fiskális csöndesen rukkolt elõ:

- Nézze, kérem, mi eddig csak kötõdtünk önnel. Bánjuk is mi, akármennyit dörög ön a magyar zsarnokság ellen. Mi szociáldemokraták vagyunk, nemzetköziek…

Jancu megdöbbenve nézett ránk. Én folytattam:

- A kultúrnépek megengedhetik már maguknak azt a luxust, hogy a szûkös nemzeti bilincseket levessék. Persze az önök népe csak sok száz év múlva jut ide. De már a magyar…

Valósággal elsápadt a mi mulatságos Jancunk. Látszott, hogy keservesen keresi, mit válaszoljon. Egyszerre diadalmasan ujjongott föl:

- Hiszen nekünk is vannak szociáldemokratáink! Az én falumban egyszer a papot, az apámat akarták megölni, s azt kiabálták, hogy a románoknak a román politikus urak a hóhérjai. Minden faluban vannak már nálunk!…

Aztán gyerekes, naiv, nagy dicsekedéssel tette hozzá:

- A román szociáldemokraták aztán még csak a kemény legények!…

Ragazzi, a piktor

Egy szeretetre méltó, bájos párizsi magyar asszony beszélt nekem Ragazziról, a piktorról. Kedves, fiatal mûvészfiú ez a Ragazzi. Olasz. Most Párizsban él és fest. Bizalmasabb ismerõsei részére ilyen névjegyei vannak: „Prince Ragazzi des Rákóczy”… Szerény, igen korrekt s elég tehetséges úriember Ragazzi, a piktor, és nem tolakodóan és dicsekedõen, de meggyõzni akaróan s komolyan szokta bizonyitgatni, hogy õ a nagy magyar Rákóczinak sarja. Úgy mondja, hogy írásai is vannak otthon valamelyik olasz városkában.

Akkoriban tartotta nagy beszédjét a delegációban Ugron Gábor. Okos és ostoba kommentárokat kapott bõségesen az eset a külföldi lapokban. Valamelyik párizsi fogadóban magyar társasággal ebédelt Ragazzi, a piktor. Francia volt a diskurzus, persze „prince Ragazzi des Rákóczy” vitte bele magyar témába a társaságot:

- Ugron megmondta ám! Azzal a hitvány Béccsel így kell beszélni. Vagy magyarok vagyunk, vagy nem!… Teremtette!

Ezt az utolsó szót magyarul mondta. Honnan vette, õ tudja. Az én bájos párizsi magyar asszony-ismerõsöm azt mondja, hogy õ „prince Ragazzi des Rákóczy” fejedelmi származásában nem nagyon hisz, de akkor, mikor kipirult arccal, tüzes szemekkel Bécset szidta Ragazzi, a piktor - temperamentumos, igazi szittya magyar volt, õ esküszik rá, hogy magyar volt…

Budapesti Hírlap 1903. december 31.

Ady Endre

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1904.