I.

SÁPADT EMBEREK ÉS TÖRTÉNETEK

(1907)

FLÓRA LEÁNY MARAD

A Szajna megbicsakolta magát: szőke hullámai új szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisak nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakié legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist új lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon lebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a világ ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utoljára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyűket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizanci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek.

Csak Flóra hercegnő nem tudott ragyogni e ragyogó világban. Makacs ajkait összeszorította s az első halleluját akkor engedte kirebbenni rajtuk, mikor a nagy omlás bekövetkezett.

Szomjazó és szerencsétlen nimfaként ledérkedett kényszerű ledérséggel Napoleon és Eugénia körül. Pogányul sugaras érzései elfordították őt az udvar férfiaitól. Csak nevének és millióinak súlya alatt hajolt meg és várakozott.

Szabadulás jeleit akarta kiolvasni még a téli éjszakák csillagaiból is. Megkeményedését áhította az elpuhult világnak s egy újféle férfiú megérkezését.

Untatták őt a finom és arisztokrata írók. A lágy, gyönge és tobzódó lelkű piktorok. A gáláns és nagyszájú katonák. A ravasz és hülye diplomaták. Az Erő korának nagy érkezéséről álmodott s Szedán után úgy kacagott, mint egy szabadon bocsátott gerle.

Szűzen, árván és magányosan hagyta el őt éppen ekkor a harmincadik esztendő. Csak szépségben növekedett, finomodott, nagyobbodott Flóra. Aztán szűzen nekiindult a vénülésnek.

A Szajna mesterkedései sikerültek s Páris elváltozott. Mehetett, röpülhetett el innen régi vágyai szerint Flóra hercegnő. Saját yachtján, ha így akarta, s egyszerű elbolyongással, ha erre telt kedve.

És Flóra hercegnő ment, vonult az Idő elé, mely új férfiakat hoz. Differenciálódott, új, különös lelkével s finomodott testével megérezte, hogy új erkölcsök s új szépségek korszaka van érkezőben. Gyakran nyitotta s meresztette neki az ismeretlenségnek nagy ibolyakék szemeit Flóra. Hátha ki tudná nézni belőle a férfiút, ki jön, jön, okvetlenül jön s kinek rendeltetése a Flóra leányságának végét vetni. Millióival egyelőre nekivágott a világnak Flóra hercegnő. Páris még most vetette a Jövendő nászágyát. Itt még nem születhetett meg Flóra vőlegénye. A vőlegény, ki nem lesz empire-ember, de erős, büszke és egész. Méltó olyan nagy szomjuhozásra, mint amilyennel Flóra szomjuhozta az igazi, új férfiút.

A Szajna partjain pedig, míg készült a véres, szomorú nászágyon fogant Jövendő, Flóra hercegnő finom, fehér arca harctere lett egy bús ütközetnek. Az álmok, emlékek, évek, vágyak, finom ráncok mögé kezdték sáncolni magukat, hogy innen ostromolják meg Flóra hercegnő szépségét.

Flóra nyugtalankodott, de raceának gőgjével csillapította le magában a nyugtalanságot. Elmondta hangosan, keményen, százszor tükre előtt, mely még mindig gyönyörűeket beszélt, ha Flóra az ő testéről kérdezősködött:

- Egész szépséges leányságomnak meg kell maradnia az én vőlegényem számára. Olyan diadalmat akarok aratni, amilyet még nem aratott szűz asszony. Egy korszakból, melynek a férfiai nekem nem kellettek, áthoztam testemet és lelkemet egy másik korszak számára. A Tuilleriákon meg szabad látszaniok az éveknek. Én egész szépségemmel és leányságommal megyek, megyek az én vőlegényem elé, ki egy új korszakból jön elém.

Már-már Párisba is ellátogatott néha Flóra. Nem járt ott merengve és sírva, mint a császár felesége. Az új világ lombosodását vélte látni mindenütt. Azok, akik a Flóra ifjúságának valamikor nézői voltak, komoran, elzárkózva, vénülve éltek. Siratták a régi világot s átkozták a tiszteletlen újat. Csak Flóra hercegnőnek adatott meg Napoleon udvarából, hogy boldogságot várjon. Hogy titkára várjon egy új férfiú szerelmének.

És egy napon csakugyan megérkezett a Flóra vőlegénye. A Rivierán látta őt meg Flóra először s azontúl látni akarta mindig.

Pedig ekkor már a Flóra felséges arcán eldőlt a nagy harc. A szépséget legyőzték a szövetkezett hadak. De Flóra mégis ujjongott, mert fiatal volt a szíve s hangosan üdvözölte a reggelt:

- Meg fogom üzenni a vőlegényemnek, hogy jöhet már. Nagyon sokáig vártam, mert negyven évvel hamarabb születtem. Jőjjön már, jőjjön már, jőjjön. A Szajna pedig fogadjon bennünket vidám zúgással. Mi szerelmünket elvisszük Párisba. Valamikor pedig a nagy szerelmesek közé írják föl az én nevemet. Élt egy büszke, szűz asszony, ki nem akarta magát férfiúnak adni, mert utálta a korszakot, melyben leánysága kifeslett. Várt és fiatal szívvel ment negyven év mulva ifjú vőlegénye elé, kit már egy új világ termett.

A férfiú apja ott volt Napoleon buktatói között. Flóra repeső örömmel tudta ezt meg. Csakugyan ez az a férfiú, ki az ő kedvére elküldetett s kire ő olyan sokáig várt.

De miért nem szól soha a Flóra vőlegénye? Flóra hercegnő éjszakákat virrasztott aggodalmakban. Leánylelke tiltakozott, hogy ő szóljon a vőlegénynek. Találkoztak pedig minden napon. Társaságokban reszkető, ráncos, finom, fehér kezét sokszor adta oda a férfi kezébe a reménnyel Flóra, hogy a férfiú a kezet szívéhez és ajkához emeli. A férfiú, ki ifjú volt, erős, okos és brutális, mosolygott kegyetlenül. Óh, más ember volt ez, mint akik régen-régen, Szedán előtt, a ragyogó, császári Párisban Flóra hercegnő keze és milliói után nyúltak. Ez már a demokrácia első neveltje, ez a férfi. A rosszúl nevelt, a falánk, a cinikus, kiben a még ki nem próbált szisztémák minden bűne és fogyatkozása tombolt.

Szívesen elévődött barátaival, mikor Flóra hercegnőről beszéltek:

- Ez a vén banya alighanem szerelmes belém. Meg kell már tudnom, hogy hány milliója van. Meglássátok, hogy ebből házasság lesz. Fiúk, akkor látogassatok el majd a palotámba. Ott lesz a Monceau-park táján.

Flóra hercegnő pedig készült a mátkaságra. Legyőzte szűz asszonyi tartózkodását s szólott az ő régen várt vőlegényének. S a nizzai platánok és pálmák alatt sétálgattak ők nemsokára szép alkonyatokon együtt. Úgy, ahogy már harminc évvel ezelőtt álmodta Flóra hercegnő. A férfiú gonoszkodva térdelt esténként menyasszonya lábai előtt. Miért ne, gondolta a legfrissebb férfi-típus durva életszeretetével, akár Eugénia császárnőt is elvenném. Pénzzel vidáman lehet élni s voltaképpen így kell a császárságnak emlékeit is elbuktatni. Ezek a vén múmiák nem is cselekedhetnek okosabban, mint így.

Már az esküvő napja előtt voltak s másnap utaztak volna Párisba. Gyötrelmekkel borult az este Flóra hercegnő pavillonjára. Ősz hajába virágokat tűzött Flóra s pirulva lépett el hálószobája előtt, hova már holnap férfiúnak szabad belépni. Jön a vőlegény reggel s ő asszony lesz. Ám nagyszerű leánysága iszonyú lázadásban kelt ki. Nem, nem, nem. Hátha nem is ő a vőlegény? Hátha nem lesz olyan jó a csók, mint amilyennek kínnal, gyönyörrel negyven évig álmodta?

Flóra hercegnő hajnalig virrasztott. Sírt s kitépte fehér hajából az illatos virágokat. Nem szabad tennie. Az ő átkozott s megőrzött tisztaságával nem szabad kísérletezni. Ez szentsége és csodája a természetnek. Megbámulta egykor a császári Páris. Nem, nem adja oda senkinek. És reggel szökött Flóra hercegnő. Aztán ment messze, utazott. Vitte s mentette az ő leányságát. Talán egy újabb kor számára, mely érdemes lesz reá, s mely nem is fogja sejteni, hogy egy nagy empire-dáma örökös vágyak között leányságával tért meg őseihez.