SZAFFÓ A VONATON.

Zsibongott a sok lámpájú étterem s belépett zökkenve Hilda.

Bánatosan, álmosan és borzasan most jött Berlinből. Omló, lágy, hájasodó, öreges már. De a szemei nagyok, mélyek, zöldesek. Feketék, csigásak fején a fürtök, vérszinűek az ajkai: festi.

Most ő boldogtalan s kínjában utazik. Belekötött egy tacskóba Berlinben. Regényt igért egy angol lapnak s téma okából tette. Bitangul becsületes volt a kölyöknek a fiatalsága. Lázongott, háborgott az asszony vén ölelései közben. Talán meg is szagolta a legényke, hogy őt itt kanócnak szánták. Egy vén asszony akarja felgyújtani önmagát. Haramiás, csunya szándékkal. Hogy írjon egy fiatalos, szerelmes írást. Ehhez kellett volna az ő fiatalsága. A fiú nem állott kötélnek. Kacagott egy nagyot s megszökött Hildától.

Hilda szivéhez kapott s íme utazik. Szomorúakat álmodik s nem tudja, merre megy. Talán Firenzébe, talán Nápolyba. Most éjfélig itt vár a vonatjára. Havas hegyek között, ebben a ház-omnibuszban.

Óh, nagyon boldogtalan ő. Látszik, vonja magát csöndesen. Szürke köpönyegében olyan, mint egy beteg, öreg, elhízott varjú. Az asztaloknál feszült vagy unott utasok. Az étterem közepén gomolygás.

Egy revü-faló, turistaruhás német diák hirtelen oldalba üti a pajtását. Remeg a hangja s majdnem kiált:

- Te, te, nézd: Regensen Hilda. Esküszöm, hogy ő: a dán Szaffó.

Hilda hallja s keserűen mosolyog.

Asztalt keres s végül is három ember asztalához kell leülnie. E három ember észre se veszi, mikor leül. Vidámak s telt kedvűek ők hárman. Anya, leány s egy suta Apolló.

Gyönyörű legény a férfiú. Hatalmas, aranyszőke, kékszemű. De rosszúl szabott az új ruhája. Idegesen kapkod minden pillanatban lehetetlen csokor-nyakkendőjéhez. Szép szemeivel pedig, a legszebb szemekkel, falja a leányt. Kutya-félénkség és kutya-hűség az egész ember félszeg valója. Hilda megrázkódik: ilyen szeme volt az övének.

A mama sovány, denevér-arcú würtembergi asszony. A leány: a legközönségesebb szőkeség a világon. Álmos, furcsán piros, lapos sváb leány.

Hilda hallgatja, mit beszélnek. Apolló és a szöszke még csak jegyesek. Apolló főtanító már egy kis városban.

- Ugy-e, már csak tizenhárom hónap?

A mama válaszol boldogan és zavartan:

- Tizenkét hónap és huszonegy nap.

A szöszke fészkelődik s szégyenlősen akar nézni.

Ügyetlenül igazgatja a nyakát, könyökével letaszítja az asztalkendőjét. Apolló is utána kap. Kezeik összeérnek. Zavart, szinte nyafogó kacagás. A vén würtembergi asszony imára kulcsolja a kezét s a fiatalokra mosolyog.

Mindez undorítja Hildát, mialatt vacsoráját hordja két pincér. Hilda abbahagyja az evést. Kis noteszt szed elő s jegyez. Leírja ezeket a figurákat. Hátha hasznát veszi. És beír gyorsan egy-két aforizmát. A balga boldogokról. Aztán arról, hogy a német férfiúban milyen kevés asszonyi báj fel tudja bujtogatni az illúziókat. Azután a mamáról készít jegyzeteket. Ugy érzi, hogy ebből csinos dolgot fog írni egyszer.

A svábok epret esznek. A szöszke egy nagy, húsos, almanagyságú epret kettéharap. Apolló könyörög meleg suttogással:

- Adja nekem a másik felét.

A szöszke elfordítja kis, buta arcát.

- Nem.

Megszólal a mama:

- Trude, add oda.

Trude síránkozó grimaszokat csinál:

- Nem. Ez nem illik. Ő nekem nem férjem.

A főtanító lehajtja a fejét. Mikor fölemeli újra, tele van könnyel a szép szeme. A leány meglátja. Összefacsarodik a szíve. Pityeregni kezd s leejti a fél-epret.

Ott piroslik a fehér abroszon a csonka eper, olyan, mint egy megrablott, véres szív. Öt perc múlik gyászban. A szöszke küzködik magával. Látszik az arcán, a savó szemén. Aztán reszkető kézzel fogja az epret. Megcsókolja és megint leejti. Apolló szinte táncol ülőhelyben s úgy kapja be az epret, mint falánk pézsma-rucák az alkonyati bogarat. Nagy boldogság s Hilda a dühtől nem tud enni.

Vonatok robognak ki-be. Cserélődnek az arcok az étteremben. A három ül nyugodtan. Hilda kétségbeesik. Ezek az ő vonatjával utaznak? Előveszi a noteszét újra. Ir, ír, föl-fölnéz s gúnyosan mosolyog. Azok nem látják. Talán egy félpercig sem néztek összesen Hildára, nem sejtik, hogy mellettük a szenvedélyek nagy ismerője ül. Egy vén, bolond-tüzű asszony-vulkán. Semmi sem volt bennük, ami ez asszony érzéseivel rokonos lett volna. Ők nem érezték maguk mellett Hildát. Hilda fölpattant s ebbe belefáradt. Vonszolódva, haragosan ment ki az estébe. És hátán, homlokán, mindenütt érezte két férfiúi szem sütését.

Soha még úgy nem nézett reá férfiú, mint az ott bent arra a hitvány szöszkére. Ő mindig csak öleltette, szerettette magát. Mikor pedig a csókos óráknak vége volt, az íróasztalhoz ült.

Betintázta a csókokat. Most pedig hideg a világ, mint ott fent a havas csúcsok. Itt lent virágosak a rétek. Ő, Hilda, ott fent van. Fehér volna a haja, ha nem festené. Menekülnek tőle, holott ő benne most ébred az asszonyiság. Eddig elbírta a szenvedélyeit. Most a világ összes Kleopátráinál többet tudna adni egy szerelmes férfiúnak. Leány ő, leány és nem hiszi senki.

Megint bemegy az étterembe. Apolló a szöszke kezét fogja. Csak ujjai hegyét s mégis már olyanok a szemei, mintha messze, kék, napos partvidékek minden álmodó, nagy pompája benne lakna. Kínos kiváncsisága ismét melléjük csalja Hildát. Gondolja: megálljatok. Kegyetlenül véresen fogok írni a ti ostoba boldogságtokról. Ti ezt nem fogjátok tudni. De nekem kéj lesz.

Nagy dübörgés: megérkezett a vonat. A három rohan. Hilda utánuk. Csakugyan az ő vonatával utaznak. A szöszke rózsákat fog a kezében. Egy rózsát leejt. Három rózsából. Bent a kocsiban veszi észre s fölsikolt.

- Jaj, a rózsám.

Apolló leugrik a vonatról. Lent hajlongva tapos. Keresi a rózsát. A szöszke sikong.

- Jaj, el fog késni.

Az ablakhoz szalad:

- Jöjjön, jöjjön már. Nem kell a rózsa.

Egy pillanat s megtörténik a tragédia. A vonat kirobog. A szöszke elájul. A mama jajveszékel. Hilda az ablakhoz áll. Látja egy pillanatig a loholó Apollót az éjszakában.

Valami nagy béke száll a szívébe. Rögtön utána titáni öröm. Ül a két sváb némberrel szemben, s őrjöngve, boldogan hahotázik.