|
A WAGRAM-ÓDA.
A Hazafiak Ligájának
ünnepéről érkezett haza búsan és fáradtan az ősz Henry Garaud. Jeanne
d'Arcról olvasott ott klasszikus és pompás éneket: hátában is sajog a siker.
Diákok rohantak elő a vers után s székestől levegőbe emelték
Henry Garaud-t. Redingote-os szatócsok, óh jaj, megölelgették s a pénzt, a
pénzt, a vers árát leolvasták. Zengő, hangos Louis d'orokban, legalább is
száz ember előtt.
Várta a titkárja, mert tíz év
óta már titkárt is tartott Henry Garaud. Mióta az Akadémiának is tagja s mióta,
óh jaj, öregszik. Vigyázó, ügyes, száraz, szívós legény a vén koszorúsnak a
titkárja. Verseket ír, regényeket és drámákat, titokban, de ezt remegve és jól
rejtegeti halhatatlan gazdája előtt. Várja s imádkozik, hogy dögöljön meg
már ez a vén trotty. Mennyit lehetne róla irni lármás lapokban.
Egyre-kettőre a jól fizetett irodalomba játszhatná be boszorkányosan magát
az ember. Most nagyon csöndesen és alázatosan lép íme a gazdájához s mondja:
- Könyörgöm, Mester, szerdára
novellát kell irni a Nap-király korából. Az új revue számára s a pénzt el is
küldték már.
- Jó.
- Kaptunk ezer frankot a
Doe-parfümüzlettől. Amelyet az új regényben kétszer említ ön föl, Mester.
Megkaptuk a német tantiéme-eket is a berlini ügynöktől. Két vidéki lapot
pöröltettem az ügyvédünkkel az elorzott versért. A Comedie-ben a jövő
hónapban már próbák lesznek az Alkibiadesz-ből. Utoljára hagytam a
Napoleon-verset. Holnap este lesz a Wagram-ünnep, akkorra készen kell lennie.
Henry Garaud türelmetlenül
hallgatja a titkárt:
- Nos?
- Ötszáz frankot bátorkodtam
délelőtt átadni a Madame-nak számlákra. Georges úr is kért tőlem
kétszáz frankot: lóversenyre ment Chantilly-be.
- Nos?
- Igen, igen, az
események. Semmi sincs öt nap óta, Mester. A revuekben semmi, a napilapokban a
semminél is kevesebb. Aszály van, bizony aszály. Egy rossz Coppée-vers és
semmi.
- S a fiatalok.
- Éretlenkednek.
Szörnyűség belenézni a lapjaikba: mennyi zöldség. Semmi, semmi. Új könyv
nincs. Színházi hírek a régiek.
- Nos?
- Igen, igen, Mester:
Catulle Quest, az ifjú óriás. Óh, ha-ha, most igazán szorul a jeles ifjú. Azt
hallom, hogy most már lakása sincs s a fiatalok is szakítottak vele. No, lakása
az lesz már a jövő héten. Akkor fog a fogházba sétálni azért a kis lázító
versért, amit a szocialisták lapjába írt. Ott majd enni is kap.
- Ma mondták nekem, hogy
verset kért tőle az új revue. Tőle is.
- Persze, de Quest úr
gőgös legény. Megüzenték, hogy miről szóljon a vers. Ő
visszaüzente, hogy köszöni, nem ér rá. Óh, Quest úr, nagyon büszke legény. Ma
láttam az utcán. Bizonyisten látszik rajta, hogy öt esztendő óta nem evett
eleget.
- A gazember.
- Csinált az
furcsábbakat is már, Mester. Még talán pénzt is küldött már vissza. Tavaly
Hachette-ék pénzt ígértek egy verskötetért, ha kihúz belőle egy-két vad
poémát. Kacagott s otthagyta őket. A gyomrától vonta el a filléreket s
ő maga adta ki rongyosan a könyvét. Nem adott el belőle tíz darabot.
- A gazember. Hagyjon
magamra, írni akarok.
Fáradtan, lustán írni akart
Henry Garaud. A Wagram-zsoltár első, nagyságos igéit akarta megfogni. De
Catulle Questre gondolt és letette a tollat. Ez az ember az ő
dicsőséges öregségét jön meghiusítani. Ez az ember azt csinálja, amit
ő akart s amit ő nem mert csinálni fiatal korában. Aszkéta, vad,
hős, lázadó és mártir mer lenni a gazember. Büszke, akit csengő
pénzért nem énekeltethet minden erszényes, pökhendi szatócs. És nem hajlik meg
és nem törik össze. Ő, Henry Garaud, mindig erről álmodott valamikor.
Mi történt vele? Gyáva volt, okos vagy tehetségtelen. Csupa kibirás, kibirkózás
az egész élete, minden sikere. Csupa buta ünnepi cécó, ostobák tapsa. És most
reszket, hogy voltaképpen semmit sem csinált. Csak annyit, hogy a feleségének
néha a rue de la Paix-n is lehet vásárolni, a két csúnya, álmos leánya zsúrokat
tarthat a barátnők részére s a Georges-fiú veszíthet a lóversenyen. Ezek
fejében neki alkalmilag kell lelkesednie Jeanne d'Arcért, Wagramért,
Napoleonért. Óh, az a Catulle Quest, a gazember. Írni kezd újra Henry Garaud,
de óh, ime ő, a vén szamár, sírni kezd. A vén, lomha könnyek jönnek
csöndesen lefelé az arcán s Henry Garaud nagy fájdalomban leejti a fejét. Egy
percig s azután dühösen káromkodni kezd: nedves, ősz szakállával
összemocskolta a hazafias óda leírott, tintás sorait. Káromkodik, új papirost
vesz Henry Garaud s most már szilárdan, szaporán, mindent felejtve írja a
Wagram-ódát.
|