|
PÉTER GRÓF
TÖRTÉNETE.
Milanóban éltem néhány
hónapig, elbujdostam a saját lelkem, életem elől, talán egy kicsit az élet
elől és itt, ok nélkül, véletlenül megállottam. Nem tudta senkim, hol
vagyok, nem riasztott meg a szorgos levélhordó reggel, délben és délután, nem
olvastam a fürge magyar hírlapokat. Kedvem és bánatom szerint játszhattam el
önmagamnak a beteg oroszlán szerepét, avagy talán a döglő és bozótba bújt
szamárét. És mégse szökhettem meg mindentől és mindenkitől,
önmagamtól se, de a világtól se, mert, ime, második hónapom első hetében
jött és megtalált Péter gróf. Őszi délutánon sétálgattam egy csöndes,
külvárosi utcán, túl az aszfalton, a lármán, a divatos nőkön, siető
népen és a vámon. Búsúló, lombvesztő platánok alatt egy szőke, eléggé
kopott ruhájú, de büszke és még fiatal óriás borult a nyakamba:
- Ilyen öröm, ilyen öröm -
üvöltötte - régi barátot lelni, magyar embert lelni, itt Milanóban, sőt
Milanón innen.
Valóban úgy lelkendezett,
örült, kiabált és bókolt a kopottas ruhájú magyar, hogy föl kellett riadnom a
magam ostoba fásultságából. Kissé álmosan és szomorúan vizsgálgattam: kicsoda
ez az ember, honnan jön, múlt időmnek melyik és milyen zugából való?
Nehezen, sokára emlékeztem vissza az én barátomra, a ki sohase volt barátom s a
kivel egy kis szinésznő hotelbeli lakásán kellett megismerkednem. Akkor
mintha nem is lett volna olyan szőke, mint most, vagy talán a huszár-ruha
csinál a szőke emberekből is barnákat és méltóságosakat. Most már
emlékeztem: ez Péter gróf, a víg főhadnagy, a táncos huszár, a kire még
jómagam se tudtam sohase haragudni.
Péter gróf szegény gróf vala s
az egész város, talán az egész ország tudta, hogy állandóan házasodni
szándékozik szegény Péter gróf. Péter gróf egy nőt akart, a ki százezer
forintokkal fölszerelve jön hozzá, mindegy, csúnya-e vagy szép s nem baj, ha
százezrek helyett milliókat hoz. Annál a kis szinésznőnél, a kinél
megismerkedtünk, nem kötöttünk s nem is köthettünk mély, nagy, örök barátságot
Péter gróffal. Azután még itt-ott, szinházban, vendéglőben láttuk,
sőt meg is láttuk egymást, de tartózkodva, vigyázva, óvatosan. De nyilván
összecsaptak a hullámok azóta a gróf tréfás, vig, úri, szőke feje fölött s
menekült a régi helyről és most polgári ruhában úgy ölelget engem, mintha
testvére volnék.
*
Nem áldottam ezt a napot, a
melyen Péter gróf így rámbukkant, mert sejtettem hogy most már vége az én szép,
fájdalmas, milanói remeteségemnek. Borzasztó dolog, mikor a rejtőző
embert fölfedezik, még akkor is borzasztó, ha távoli ember fedezi föl. Ez a
Péter gróf szegény, rossz nevelésű, gyönge, ködös fejű, össze-vissza,
piszkos multu, vásott, de derék fiú volt. Nekem elmondta, hogy négy év óta
bejárta a világot. Amerikát, Londont, Párist, Berlint, Rómát, és Nápolyt.
Seholse sikerült az a terve, mit mindenüvé magával vitt, a melyet most se
dobott el: kerülni kell egy gazdag asszonynak. A gróf, Péter gróf, kopottan,
száműzötten is megmaradt magyar úrnak, a ki káromkodva csodálkozik, ha az
ügyek nem sikerülnek és gyakran káromkodott.
- De gróf úr - kérdeztem nem egyszer
és nem tízszer - hát csakugyan azt hiszi, hogy eljön az a nő, a ki önt
talpra fogja állítani?
Péter gróf hosszas alkatú,
szőke, vizes és kevés velőjű fejét ilyenkor mindig dacosan
csapta, emelte föl, de hamar leejtette.
- Engem már egyszer megcsaltak
- beszélte alázatosan egy ilyenféle büszkeség-roham után a gróf, - megcsaltak a
nők. Párisban egy belga grófnéval ismerkedtem meg egy - bevallom önnek -
kétes becsületű, furcsa szalonban. A grófnő fölszólított, hogy
kisérjem el őt és a leányát, egy tizennyolcéves szépséget, Ostende-ba. Én
elmentem velük, nem tagadom, a grófnő fizette a költségeimet s aztán, a
fürdőzés végén, szörnyű dolog derült ki, képzelje. A grófné nem volt
grófné, a leány nem volt leány, de én szamár voltam, mert az én szép nevemmel
ajándékoztam meg hat hétre őket.
- Ezután legyen
előrelátóbb, okosabb, komolyabb és méltóságosabb, gróf úr, - mondtam félig
meggyőződésből, félig únott szórakozottságból. Péter gróf
már-már kopaszodó koponyáján végigvándorolt fehér, ápolt kezével s majdnem
dühvel adta meg a választ.
- Az én egyik ősöm Csák
Máté első vezére volt s nekem jogom van minden vagyonhoz és boldogsághoz,
jogom van, ha mondom.
*
Péter gróf nagyon szomorúan
élt szép Milanóban s ez engem, a ki szomorúságomat egyetlennek véltem, bosszantott
is. Ő kopottabb volt, mint én, többet éhezett, többször alázta meg magát
az osztrák-magyar konzulnál, többször volt gyáva, mint én.
És egy napon azután jött
hozzám ujjongva, kicserélve, boldogan, új, szép, előkelő ruhában
Péter gróf.
- Barátom, én vagyok a világ
legboldogabb embere, mert most már végre megtaláltam az igazi asszonyt, az
igazit, hallja. Egyszerű teremtés, mert csak vendéglősné, egy olyan
vendéglő gazdája bizony, ahová mindenféle ember jár. De ezen a helyen is
megmaradt annak, a kinek rendeltetett, uram, ez egy királyné, egy nemes
asszony, egy nagy asszony.
Akkor én már újból a fásult s
magamban elzárt, szomorú, fázó ember voltam, a kire hiába hulltak a
legpompásabb szavak. Meg is mondtam Péter grófnak, a mikor nagynehezen
erőm jött a gondolkodáshoz és a mi a világon a leghaszontalanabb: a
beszédhez:
- Nézze gróf úr, minden ember
asszony elől vagy asszony után szalad, én megértem önt, de inkább elmegyek
Milanóból, mintsem tanúja legyek a bajnak. Nehogy majd rám hivatkozzék
valamikor, vegye csak el a korcsmárosnét, legyen vele boldog, gazdag, víg, mint
régen volt. De nekem hagyjon békét, gróf úr, mert én nem szeretek vidám
dolgokban részesedni, főképpen, ha a vidámságot asszony adja hozzájuk.
Azonban a keserű poharat
nem lehet csupán szép, kerekded kérésekkel elhárítani, s nekem nem lehetett
távolmaradnom a Péter gróf boldogságától. Nekem kellett elmennem afféle
násznagyképpen a korcsmárosnéhoz, a ki bizonyára idősebb volt tíz
esztendővel legalább is a grófnál. Barna, derék, termetes, még mindig
kivánatos, élénk menyecske volt, özvegy, szapora beszédű, víg, de ravasz.
Barátomat, Péter grófot, láthatólag nem becsülte valami sokra, azonban Péter
gróf által megszépül a cégér, előkelőbb címe lesz a korcsmának. Mikor
már elvégeztem a nem szívesen vállalt föladatot s biztos volt, hogy Péter gróf
elveszi a korcsmárosnét, először beszéltem Péter grófhoz őszintén:
- Nézze, gróf úr, körülbelül
minden ember asszonyt és hangulatot keres ebben a hitvány életben, míg ereje
van. S természetesen pénzt keres, mert jó a jó ruha, a gazdag lakoma, a kocsi,
az uraskodás önmagáért, a könyv, a kép és sok más egyéb. Az ördög tudja miért,
én hamarabb rájöttem, mint más, hogy ne az asszonnyal és az asszony által
kergesse az ember a maga vágyait. Az asszony önmagában is kész és elég
veszedelem, de ha még pénzt is akarnak tőle, biztosan ölés a vége: vagy
ő öl minket, vagy mi őt. Én az asszony elől menekülök, ön az
asszonyt kereste, találkoztunk furcsán, véletlenül, messze földön. Én mint
becsületes Pilátus, mosom kezeimet s bejelentem, hogy a lakodalmon nem leszek
ott, nem lehetek.
*
Ezután úgy ütött, vágott,
görgetett, hurcolt, sujtott bennünket az élet, mintha csak most kezdené. Péter
gróf szegény, odaadta egész személyét, énjét, szép nevét, rossz multját,
mindenét a korcsmárosnénak, a feleségének.
A korcsmában mindenféle
embereknek mutogatták Péter grófot a fölszolgáló leányok, pincéremberek és
borfiúk.
- Ez egy gróf, egy magyar
gróf, a tulajdonosnő férje, a ki az osztrák császárnál is gyakran ebédelt,
mikor huszártiszt volt.
Péter gróf jött hozzám zokogva
s panaszkodott, esküdözött, hogy ő nem fogja sokáig bírni ezt az
állapotot. Van kosztja, italja, ruhája, szivarja, mindene, de ő mégsem
bírja s jobb volt akkor, mikor csak kereste ezt a sok földi jót.
- Hát miért árusította el
önmagát s leendő napjait, gróf úr - kérdeztem én majdnem véletlenül, olyan
szórakozottan, mint régen s olyan szomorúan, mint régen.
Nem esett a szívemre sehogyan
az egész dolog, sőt bosszantott, hogy engem az én elvonultságomban így
megsértettek. Különben is nagy válság zavarta akkor a lelkemet: végét akartam
vetni a bujdosásomnak s vissza akartam menni ahhoz az asszonyhoz, a ki miatt
bujdostam. De Péter gróf megzavart a maga történetével, példájával s én
dühöngtem, hogy miért kellett nekem ezzel az emberrel találkoznom? Hát már
ostobaságot se követhet el nyugodtan senki s úgy potyognak a riasztó példák az
ember elébe, mint Shakespeare fantáziájában az idegen csillagok lakói?
Milanóból elutaztam, szomorúan, haragosan s csak Párisban nyultam nagy
idők után ujsághoz. És olvastam: Péter gróf megfojtotta a feleségét, nem
vigyázóan, de bátran, brutális önfeledtséggel s azután nyugodtan jelentette ki,
hogy az örökös börtön igen jó hely és jó állapot lesz.
|