ABD-EL-KADER.

Büszke névre hallgatott a szegény, szép fiú: Abd-El-Kadernek hívták. S Párisba kellett jönnie a nagyapjával, egy vén arab gazemberrel. Marokkóiak, berberek, tunisziak, szudániak jöttek együtt. Francia vállalkozók szedték össze a tarka, piszkos, néhány sátoralja népet. S hozták valamennyit a nyári Páris gaudiumára Abd-El-Kaderrel és nagyapjával. Szép, bolondos falut rögtönöztek számukra s ők esténként ott mutogatták magukat.

Még a négeres szudániak is szépek voltak a csapatban. Szépek a sovány, fogatlan asszonyok is. Deliek az öreg, ravasz arcú férfiak. Egyforma nagy, tüzes, ragyogó a szeme mindnek. De a fölnőttje már egy szálig romlott. Ha nem is járt mind Európában. Városbeliek voltak már s északi Afrikában bűnösök a városok. Egyszerü lelkük poklosságot kapott a mi híres civilizációnktól.

Csak a gyermekek voltak még fehérlelküek. És a nagyokból Abd-El-Kader, pedig ő már tizenhatesztendős múlt. Csúfolták is, mert félénk volt, mint egy ostoba leány. S Abd-El-Kader a gyerekekkel szeretett játszani. Óh, a gyerekek, ilyen pompás, kis, isteni hadat nem látott még Páris. Ilyen boldog, édes nevetéseket sohse hallott. Az ő tréfáik, csodálkozásaik, az ő kandiságuk. Ilyen kedveset, különöset, szépet csak a mesékben olvastunk.

De nyolc-tíz nap múlva, íme, a gyermekeket is megrontotta Páris. Az öregek szóval és veréssel oktatták őket. Hogy ravaszkodjanak, ha jönnek a "mossziu"-k, a "madám"-ok. Csalják be őket a bazárokba s hogy kérjenek pénzt.

Csak Abd-El-Kaderen nem fogott a lecke. Nagyapja, a vén gazember, véresre verte már. Képes kártyákat kellett árulnia s dacosan, némán járkált. Nem kínálta senkinek a kártyáját. Megvetett minket, ostoba fehéreket, a kik esténként az ő látásukra csődültünk. Gyűlölettel nézett reánk, a mikor a pénzünket elvette. Különösen az asszonyokra, a lengő, könnyű nyári ruhásokra és parfümösökre.

Pedig az asszonyok egyszerre rácsaptak Abd-El-Kaderre. Egy estétől fogva nem volt nyugodalma. Hiába akart elbújni a tömegben. Az asszonyok a nyomába voltak. Sugdostak, nevettek s úgy néztek a fiúra, hogy az reszketett. Abd-El-Kader divatba jött, a szegény kis Abd-El-Kader. Pedig nem is volt kicsi. Tizenhat esztendejével egy barna, gyönyörű Herkules. S mégis ő volt talán az egyetlen gyermek már itt. Remegőbb, tisztább és könnyebben síró, mint a legapróbbak a fajtájából. És ezután már nem kellett ügyeskednie Abd-El-Kadernek. Elkapkodták a képes kártyáit s Abd-El-Kader nagyapja, a vén gazember, tapsolva örült esténként.

Egy este kiszöktették Abd-El-Kadert. Késő éjszaka egy kocsi hozta vissza. Már akkor nagy volt az aggodalom a sátrak alatt. S jött Abd-El-Kader s arcán a barnabőrű ember szörnyű sápadtsága. Egy kicsit tántorgott. Nagy szemei mintha megnőttek volna s majdnem világítottak volna. Hajhózott, tapsolt, ugrált. De egyszerre elkezdett sírni.

Abd-El-Kader nagyapja jajgatott és toporzékolt. Mutatja a kezével, hogy megfojtja Abd-El-Kadert. Azután torkaszakadtából magyarázott az ő nyelvükön valamit. Abd-El-Kader sírva bevallotta, hogy igaz, amit a nagyapja mond. Valami jegesforró boszorkányos italt ivott. Két asszonnyal volt s azok küldenek valamit a nagyapjának. Azt mondták, hogy ez pénz. S Abd-El-Kader egy bankót keresett elő, vidámító papirospénzt. S Abd-El-Kader nagyapja megölelte és lefektette Abd-El-Kadert.

Most már még szomorúbb lett Abd-El-Kader. Minden este reszketett, hogy vajjon eljönnek-e az asszonyok. Félt tőlük és sírt volna, ha nem jönnek. Hogy nevettek, hogy simogatták őt. S milyen szőnyeges, puha, illatos volt a szoba, ahová vitték. Miért nem vittek el más valakit? A kis Szadát, a ki öt éves és olyan kedves kis ördög. Vagy Azizot, aki olyan bátran lovagol a csacsikon. Vagy Abdalaht, aki a legokosabb fiú. Vagy Keiront, az édes kis leányt. Vagy Aishát, vagy akárkit a gyermekek közül.

De most már álmai is jöttek Abd-El-Kadernek. Sorra álmodott a leányokról, a kik Afrikában maradtak. S kiváncsian, szomjasan nézte azokat a leányokat, a kik a csapatban voltak. Egyszerre érezte, hogy ezek a szebbek. Az ő vérei, ezek a lusta, barna leányok. Szebbek a fehér asszonyoknál.

És megint elveszett Abd-El-Kader, de most már napok teltek el, mire megkerült. Rendőrök lelték meg az utcán. Keveset beszélt franciául, a járókelők nem értették meg. Szégyenkezett, mert furcsa figura volt. Kiöltöztetve, frakkban, fényes cipőben. Bágyadtan, szégyenkezve s végtelen szomorúsággal ődöngött az utcán. Mikor elfáradt, leült és hangosan sírt.

Ekkor lelték meg a rendőrök s vitték az ő párisi falujába. Mert tudták már akkor, hogy Abd-El-Kader elveszett. Keresték s Abd-El-Kader nagyapja, a vén gazember, átkozódott s jajgatott napok óta a sátrában. Nem akart fölkelni se, ő meghal, ha Abd-El-Kader elő nem kerül.

De előkerült Abd-El-Kader s megint pénzt hozott. Szegény Abd-El-Kader, szegény bús kicsi lelkű gyermek. Kötődtek vele és Abd-El-Kader most már igazán hallgatott. Nagyon szomorú volt, sírt és hallgatott most már mindig. A gyermekek közé nem vegyült Abd-El-Kader. Aludni nem tudott s nem mert a fajtájabeli leányokra gondolni. Mert ő méltatlan hozzájuk. Kis együgyű, barbár lelke rettenetesen szenvedett. Számot nem igen tudott adni gondolatairól. De abban immár megállapodott, hogy vele gyalázatosság történt. Ő méltatlan most már arra, hogy gyermekekkel játsszék. Nem szabad neki hazamenni, vissza az országába.

Hiába becézte Abd-El-Kadert nagyapja, a vén gazember. És nagy volt a félelem a sátrak alatt. Sugdostak, hogy megbűvölték Abd-El-Kadert. Hogy Abd-El-Kader maga sem tudja, merre járt. Kik vitték el s hogy került az utcára. S Abd-El-Kader nem akar beszélni. Talán megtiltották neki. Csak a legromlottabbak vigyorogtak gonoszul Abd-El-Kader felé. S Abd-El-Kader, aki olyan szelid gyermekként érkezett Párisba, most ölni szeretett volna.

És a nyár múlni kezdett s készülődött a csapat. Abd-El-Kader egyre ingerültebben várt. Hallgatott és várt. Ugy, ahogy otthon, az ő forró hazájában, eltikkadt s rossz indulatú bestiák várnak.

S talán éppen az utolsó estén történt az a szörnyű riadalom. Eljött az, akit a szegény, meggyalázott, megzavarodott Abd-El-Kader várt. Az ideges kacagásáról ismerte meg messze a tömegben. Abd-El-Kader keresztültörte magát a tömegen. Egy pillanat volt, egy rémes pillanat. Egy pompás, divatos, párisi asszony jajgatott véres, összetépett arccal. Abd-El-Kader olyan volt, mint a rémmesék elevenült alakja. Marcangoló fogain, arcán, ruháján az asszony vére. És táncolt Abd-El-Kader. Négyen-öten alig bírták lefogni a szegény, táncoló Abd-El-Kadert. A szegény megzavarodott gyermeket.