|
AZ ÚJ
HARANGOK.
Az öreg Kocsis Máté halálát
két hónap óta hiába várták, pedig bizonyos volt, hogy az öregnek már kámpec.
Egyáltalában az egész kis falu zavarodott volt, nyugtalan, valami újtól,
csodától várandós. Az emberek nem tudtak egyenes lélekkel, mint máskor, dolgaik
után látni, verejtékezni. Halkabb, gyávább volt a munka, a nyögés, a sóhaj, a
káromkodás, még a szerelem is. Valami titkos, babonás döccenőn
fölborulhattak az együgyű, szegény, árva kis falusi lelkek. Holott
orgonafák, már-már akácok is nyiladoztak s a gabona nagy gőggel kihányta
fejét a mezőkön. Mégse akart a maga rendjén menni semmi a kis zavarodott faluban. Kocsis
Máténak már nem lehetett egy diónagyságú se a tüdeje s nem halt meg. A gépészék
Lilije visszaküldte a jegygyűrűt a vőlegényének, mert ő -
üzente - elmegy apácának Szatmárra. A jegyző segédje egyszerre csak rémült
boldogsággal vette észre, hogy őt alighanem kedveli a postamesternő,
aki elvált asszony s a legkívánatosabb menyecske volt a faluban. Békés
házastársak szörnyű módon összekocódtak, legényekkel kacérkodtak nagyon
erkölcsös asszonyok. Az emberek, a falusi emberek, akiknek csak télen jut
idejük az emlékezésre, most májusban emlékezgettek. Mindenki zavargott,
emlékezett, aggódott, esztelenkedett, korbácsolta, vérezte önlelkét.
*
A kálvinisták templomában, a
kis, fehér toronyban, olyan harangocska lógott, mint egy nagyobbfajta
csengő. Szeles tavaszi vasárnapokon úgy széthordta fent a levegőben a
kis harang hangját a szél, hogy az ötödik házban sem hallották. A pápista és
oláh templomban két, sőt három harang is lármázott. Mondta is Barcsi Pál,
a kálvinista kurátor, gyakran és búsan:
- Azért romlik ebben a mi
falunkban minden, mert nem lehet hallani a harangot. Romlott is, valóban, a
falu, de különösen elkoldusodtak s megfogyatkoztak a kálvinista magyarok.
Elköltöztek, leszegényedtek, nem szaporodtak s már a templomba se szerettek
járni, akik még voltak.
Akadt valaki, akinek pénze
volt s aki nagy összeesküvést szőtt a falu ellen. Csak a papot avatta a
tervébe és Barcsi Pált, a zsémbes kurátort. Két olyan nagy harangot vett a
református templomnak, amilyet csak a kis fehér torony roskadás nélkül elbírt.
De kikötötte, hogy ez titok maradjon az első, szép, váratlan
harangkondulásig.
Éjszakára hozták be a vasúti
állomásról az új harangokat. Éjszakára vonták föl ügyes mesterek a toronyba. A
falú, a nyugtalan, zavarodott falú népe nem sejtett semmit sem.
*
Reggel csak annyit láthatott,
akinek szerencsésen arra fordult a feje, hogy a toronyablakok nyitva vannak. De
ez nem volt rendkívüli s az emberek nekimentek a napnak, úgy mint tegnap. Az
öreg Kocsis Máté éppen nyolcadszor hívta el a gyermekeit, hogy nyolcadszor is
javítson a végrendeletén. A gépészék Lilijének a vőlegénye egy alkalmas
asszonyt küldött Lilihez, hogy gondolja meg a dolgot. Neki revolvere van s ha
Lili nem akar hozzá feleségül jönni, ő agyonlövi Lilit is, magát is. Lili
azt üzente, hogy ő már Krisztus menyasszonyának érzi magát s jöhet akármi.
A segédjegyző délben találkozott a postamesternővel s a menyecske
olyan ellágyult volt, mint soha még:
- Jőjjön, nem bánom,
délután hat órakor egyedül leszek.
Délben, ahol csak férj és
feleség voltak együtt, veszekedtek. Mindenki átkozta a maga és a más életét.
Mindenki fogadkozott, hogy valami nagyot, elszántat fog cselekedni s
változtatni az életén.
Az összeesküvők pedig úgy
határozták el, hogy este hét órakor meghuzatják az új harangokat.
*
Este hét órakor megálltak félpercre
az órák és a szívek a falúban. Két harang kondult meg, két ismeretlen harang s
hangjukkal szinte földöntötték a falút. Éhesek, zúgók, szépek, hatalmasak
voltak, akárcsak a zilahi vagy nagykárolyi templomé. Messze a mezőkön
megriadtak a dolgozó emberek s nyargaltak be a faluba, mintha az ég muzsikált
volna, a házakból kirohant, akinek csak lába volt s az öregek sírtak, hogy itt
a világ vége.
Kálvinisták, pápisták,
oláhok fordultak a templom felé, a kálvinista templom felé. Félóra, egy óra,
vagy még több kellett, amíg a megértés szétáradt, az emberek boldogan fogták el
egymást, megindultan, könnyes szemekkel ujságolták:
- Ezek a mi harangjaink,
a református templomé, most ajándékozták.
A postamesternő,
éppen amikor csókra került volna a sor, meghallotta a harangokat és a hírt.
Jajgatni kezdvén, majdnem elájult s úgy kiabált, hogy a segédjegyző, aki
szintén megriadt, menekült:
- Gyalázatos, hitvány
ember, a becsületemet akarja elrabolni, takarodjék.
Este kilenc órakor a
gépészék Lilije gyűrűstől együtt magához hivatá a volt
vőlegényét. Akik egymásra haragudtak, kibékültek, akik rosszat terveltek,
bűnbánóan eltemették a terveiket. Este féltízkor mégegyszer meghúzták az
új harangokat. Kocsis Máté boldogan nagyot, mélyet sóhajtott s meghalt.
"Milyen szép harangok fognak szólni az én temetésemen." S a kis falú
népe dobogó szívvel, de vig örömmel s békésen aludt el.
|