|
ELMULT A
TEMETÉS.
Harmincéves volt, egy évvel
előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis koporsóra borult
rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott
testecskéjét zárták, Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekéét ki elkivánkozott
édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott s mert inkább meghalt
volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki
város, melyből éppen elkészülőben volt, összegyült a Györgyike
temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap,
kálvinista pap, szép, palástos, öles, őszes férfiú, olyan beszédet akart
tartani, melyet évekig is emlegessenek.
"Az Úr, akit akkor se
szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát
ránk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a
leánykája koporsójára boruló apának életpárját, szépséges, jóságos,
félig-gyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most íme
lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szíve fölött örzött
félő és forró szeretettel. Óh, az Úr szent, titkos vegyítéssel méri számunkra
az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s
javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. Ime, a még úgyszólván ifjú ember,
kinek nevét már ez ország határain túl is ismerik s aki e városnak egyik
büszkesége. Ime, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország
fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény,
egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejttette, hogy a
küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni."
Enyingi Sándor majdnem süketen
karolta jobb karjával, meghajoltan, a kicsi koporsót, zsebkendős baljával
könnytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sujtotta csak fejbe, de ez se
fájt, sőt egy-egy pillanatra már-már dolgozni akart az ő mindig
kritikus agya. Igazságosan már-már majdnem megállapította, hogy a pap ezúttal
emberien, sőt majdnem tudományosan beszél és ő hozzá akar mindenek
előtt és fölött szólni. Nem akarja okvetlenül, hogy megrikatásra könnyen
hajlandó asszony gyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De
ilyen megállapításainak legvégére mégse tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt
balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt
tovább.
"Egyszerű szülei még
élnek Enyingi Sándornak s itt vannak ők is a drága, kis halott koporsója
mellett, de az ő szivükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint
fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy: az ő vérük, gyermekük
ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk
még éppen hogy a férfikor küszöbén áll, erőben, hírben, becsületben s mint
vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az Úr ki tudja pótolni, amely
hiányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, mely Istennek legnagyobb
műve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív új virulását. És
adni fog az ő fiuknak asszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek
helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz."
És mindig bővebben,
bátrabban, ércesebben ömlött a pap szava, beszédje s végül már szinte himnuszi
lett, amikor az új élethez, az új, dicső föladatokhoz lelkesedve küldte a
leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének és Enyingi
Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyike koporsóját s vitték. A
temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott
a kis sirgödör szélén Enyingi Sándor s azután kocsiba ült egyedül. Öreg
édesapjától, anyjától, a rokonoktól a barátoktól, a paptól, senkitől se
búcsúzott. Néhány nap mulva elhagyja ezt a várost s úgy érezte, hogy két
halottján kívül nem is igen maradt itt neki más senkije. Az apját, az anyját
izléssel, okossággal, szinte önmagát kényszerítve szerette, de e két öreg ember
már régen nem volt fontos az ő életében. Az öreg tímár s felesége, az
öregasszony, aki diák-gyerekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott
gyermekkori emlékek. Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor,
hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is
győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény,
kevés munkájú tímár-apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá.
Az apja és az anyja úgy se értenek semmi mást az ő életéből, minthogy
pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik s a főispán
is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri
őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a
lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.
De, de, a pap néhány
erősebb szava csendült vissza az Enyingi Sándor fülébe s a robogó kocsi
ingerelte erős, de a napokban nagyon megrángatott idegeit. Szerette a
feleségét, de igazán nem tudta megmutatni neki, hogy szereti, mert írni
kellett, dolgozni, sietni. Mindig azt remélte: majd, ha célhoz jut, több
nyugalomhoz, több ideje lesz a gyöngédségre és a szeretetre is. És a kis leány,
aki egy évig árván, egy rideg nevelőnővel élt, nem is az apja
mellett, csak a közelében, vajjon nem-e szerencsétlenség miatt hagyta most itt
az ő tudós és csak önmagáért élő apját? Kezdtek megmélyülni Enyingi
Sándor lelkében a gyászbeszéd némely szavai s az erős Enyingi Sándor
nagyon gyáván lépett ki a kocsiból. Még a nevelőnővel beszélt és az
öreg gazdasszonnyal szégyenkezve, mert azok mindaketten még mindig sirtak.
Györgyikét siratták. Eszébe jutott, hogy ő nem is tudja, milyen volt az
ő kis leányának gyors elbúcsúzkodása, hirtelen halála s mik voltak az
utolsó szavai.
A két nő sírva, de
hidegen, majdnem haraggal válaszolt az idétlen, önmagukat szégyenleni látszó
kérdésekre.
- Engem nem akart látni,
amikor Budapesten voltam s amikor talán legválságosabb állapotban volt, az én
kis drágám?
- Az édesanyját emlegette
mindig, - vallotta szárazon a nevelőnő - s azt kérdezte sírva, hogy
biztosan találkozni fog-e vele?
- Azt is nyögte, - tette hozzá
az öreg gazdasszony, - mondjuk meg az apukának, hogy ő nem volt rossz kis
leány és egy verset tanult az apuka születésnapjára.
Enyingi Sándor
hallgatta-hallgatta a válaszokat s mintha csak önmagával kivánna
kegyetlenkedni, mindenfélét megkérdezett még. S mint más embert a sírás,
őt ez könnyítette meg s ezután már ismét tudott elmélkedni és
megállapítani. Mint hirtelen déresés, az esett az agyára, lelkére, hogy nagyon
alacsonyról nagyon magasba került embernek így kell lakolnia. Eltűnik
mellőle a legszebb feleség, nem kívánja az életet, melyet tőle nyert,
a legaranyosabb gyermek se. De az is rögtön megállapította, hogy család nélkül,
feleség nélkül s a gyermeknek legalább reménysége nélkül nem élhet. Ezt is az
alacsony sorsból és sorból hozta, talán babona, de így van s nem tehet róla.
Látta előre, hogy megint meg fog házasodni, megborzongott, hogy ez a
házasság is csak idejut, mint ez, az első. De Budapestre gondolt végül,
hogy fog először előadást tartani, kiket kell még meghódítani, mely
versenytársakat kell még leverni? S este oly szépen aludt el Enyingi Sándor,
mintha nem ebből a házból vittek volna ki egy év előtt egy
nagyszerű asszonyt s a mai napon egy édes, kis, szomorú, halott leánykát.
|