IV.
MUSKÉTÁS TANÁR ÚR
(NOVELLÁK. 1913)
MUSKÉTÁS
TANÁR ÚR.
Hazajött augusztus vége táján
a Balaton mellől s akik csak látták, megcsodálták: milyen új, más ember
lett ime belőle, még mosolyogni is tud. Mosolygott, otthon mamuskának
címezte szomorú, sovány, öreg kis feleségét s három nagy leányát ebéd vagy vacsora
után megcirógatta néha. Ezek itthon ma nagyon nagy, váratlan dolgok voltak:
Muskétás tanár úr, a vad, a bosszús Muskétás, ötvenéves korára meglágyult.
Ő is érezte, hogy meglágyult, nem is szégyelte s elhatározta, hogy a régi
emlékeket el fogja hessegetni maga körül. Hiszen-hiszen az élet galád, az
emberek hitványak, a társadalom egy férges, éretlen fügerakás, értéktelen
csoportosulás. De a Balaton fölséges és csinos, megdöbbentő és altató, a
Balaton még háborgásában is megnyugodt, szent víz. S hány olyan tanár és másfajta
ember van, aki ötvenéves korában se láthatta meg a Balatont és a maga boldogabb
lelkét.
Muskétás hat álló hétig
egyedül szabadon kóborolt a Balaton körül, életében először volt szabad.
Szabad volt, aki megszabadult életében először egy kellemetlen, szegény
úrtól, akit Muskétás tanár úrnak ismert a nebulók népe, a tanári szoba s a
város. Ez a Muskétás tanár úr szörnyű, utálatos ember volt, holott ő
maga is szomorúan tudta, hogy ő ilyen, szörnyű és utálatos. De minden
mentsége megvolt, mindent látott magában, magából, életéből, multját,
jövőjét ismerte s magyarázni tudta.
Először is az ember
születik egy asztalos-famíliába, ahol az édes apja, mikor jó dolga van, segédet
tart, egy egész segédet. Azután már szükséges és nyomoruságos diák-korában
elkomolyodik, mert azt magyarázza neki mindenki, hogy így illik. Elhitetik
vele, hogy ő köteles kiemelkedni a famíliából, őneki muszáj
meghódítani az úri sorsot, az úri életet. És Muskétás tanár úr szilaj, majdnem
mesebeli dühvel gondolt arra, hogy ő nem más, boldogabb gyermekek útján
érkezett a férfikorba. Ő nem tarthatott mulatós pihenőket, ő nem
játszhatott olykor egy-egy órát az útszélen, ő fékentartotta minden,
minden fiatal vágyát.
Végigkoplalta, végigtanulta és
végigvizsgázta a szükséges esztendőket s akkor már alaposan el is
adósodott. S minden adósságnál jobban kinozta egy kisértés, mely félig polgári
kötelesség, félig lelki-testi kielégitetlenség volt. Meg kell feleségesednie -
ezt súgták a családjabeli s fajtájabeli emlékek s ezt súgta fiatal életének örömtelensége.
Persze, hogy ilyen nagy elhibázások után nem jöhetett valami üdvös, megváltó,
jó, életmentő elhatározás. Muskétás tanár úr, amikor még csak segédtanár
volt s gyérülő hajszálainak legvégéig úszott az adósságban,
megnősült. Szöktette a leányt, holott mindenképpen könnyebben megkaphatta
volna, mert koldus kishivatalnok-leány volt, apró, kedves, de beteges. Egy kis
senki, aki mindent nyerhetett, ha Muskétás tanár urral elmegy s nem nagyon
várhatott valamit, ha nem megy el. Elment vele, boldogtalanitották egymást,
vártak, kínlódtak, harcoltak a torlódó adósságok özönével. Meg is
gyűlölték már-már egymást, de jöttek sorban a gyerekek s még szerencse,
hogy három leány-gyermek meghalt s nem maradt életben csupán három.
Csak három gyermek maradt
életben, három leány, csak három leány s a leányok anyja és az adósságok
maradtak életben. És Muskétás tanár úr egyre jobban gyűlölő
gyűlölete mindenki ellen, akinek nem kellett végigcsinálnia az ő
savanyú élet-kálváriáját. Ez a gyűlölet is életben maradt, mindenki ellen
s első sorban az élet legboldogabbjai, a fiatalok ellen. Muskétás tanár úr
legjobban a saját diákjait gyűlölte, akiknek ragyogó a szemük s akik
szinte mindannyian és mindig könnyebb sorsot cipeltek, mint ő viselt
egykoron.
*
Mindenki akarta, hogy Muskétás
tanár úr végre elmehessen igazi vakációra, igazi szabadságra. Hogy nem rossz
ember, de sorsának ez a gonosz következetessége rosszá fogja tenni, ezt is
minden jobb szemű ember látta. Próbálták megmenteni, könnyü, nem
derékcsontig vágó kölcsönt eszközöltek ki neki és azután ráparancsoltak, hogy
legyen ő ezennel gondatlan, pihenő ember, mintha csak most kezdené az
életet. Mert ugyis lesz még több baja, ugyis szüksége lesz még sok-sok
erőre: huszonötesztendős a legidősebb leánya s tizennyolc a legfiatalabb.
Ezeket férjhez kell adnia, mert erre nevelte őket s kérdés, hogy akad-e a
leányoknak csak félig is olyan bolondjuk, mint ő volt, Muskétás tanár úr,
a leányok anyjának?
De a Balaton a maga mivoltával
és legendáival kicserélte valóban Muskétás tanár urat: elböjtölt diák-érzései
kezdtek itt fölágaskodni lelkében. Bizony még az is megtörtént, hogy
Balatonfüreden egy kis tizenhatéves leányt, egy ismeretlent, követett száz
lépésről, míg csak észre nem tért és el nem szégyelte magát. Földvárra egy
kirándulást csinált, hol is vakációzó úri diákok társaságába került s kiadta
magából mind azt a jókedvet, amelyet harminc és egynéhány év előtt illett
és kellett volna kiadni. Szép az élet - vallotta be egy éjszakán, lázasan,
önmagának - de az ember ne szülessen szegény asztalos fiának. Azután pedig ne
éljen az ember, az élet és az élet gazdag adományai nélkül s ne legyen az ember
babonás. És ha az embernek már nagyon sok az adóssága, legalább annyi esze
legyen, ne vegyen el egy szál szoknyát. És ha végül mindez elhibázódott,
legalább is tudjon az ember frissen emlékezni s tudja megfejelni a mult
idők elromlott csizmáit.
Ilyen tapasztalatok és szépen
formált gondolatok után jött haza, régi életébe, kis városába Muskétás tanár
úr. Ilyen szerencsés lelki válság után csinált számadást multjával, jelenjével,
önmagával és övéveivel. El kell feledni - vallotta, mint új hitvallást - el
kell feledni, hogy ötven évig boldogtalanok voltunk, ha van remény egy évi
fél-boldogtalanságra.
*
Augusztus végén már naponként
régi, megszokott kötelességből, naponként kétszer is fölnézett az iskolába
Muskétás tanár úr. Egy napon, szép, napos, pompás délelőttön, a tanári
szobába beállított egy délceg siheder, aki Muskétás tanár urat kereste. Levelet
hozott a legény a Muskétás tanár úr címére s bátor nagy csillogó szemekkel adta
át a levelet.
- Édes apám azt is szeretné, -
szólott, midőn Muskétás tanár úr szünetet tartott a levélolvasásban - ha
én az ő régi, kedves barátja családjánál találhatnék otthont erre az évre.
- De miért jött öcsém éppen az
érettségi vizsga előtt más iskolába? - kérdezte Muskétás tanár úr olyan
rosszindulattal, mintha a Balatont nem látta volna.
- Mert hetedik osztályos
koromban nagyon megjártam s egy év előtt két gimnáziumba kellett
elvándorolnom. Székely-Szent-Mihályon beleszerettem az igazgató úr leányába,
Nagy-Nádasban pedig sokat lumpoltam.
S olyan ártatlan arccal
vallotta ezt a szép, nagy kölyök, hogy Muskétás tanár úr megilletődött. A
fiú apja neki osztályos diáktársa volt, nagybirtokos, vig, léha, okos fiú.
Őt, Muskétás tanár urat, mint diák-társát, nagyon szerette és tisztelte,
hiszen Muskétás volt az első eminens. S Muskétás, a valamikori első
eminens most meghatottan gondol az ő régi pajtására, a léha, de kedves fiura,
Aváryra.
- Az édes apja Budapesten
lakik, ugy-e? - kérdezi most már megfiatalodottan a diáktól. - Ugy-e,
miniszteri tanácsos, ugy-e a maga édesanyja Iharossy-leány? - s Muskétás tanár
úr tisztelettel gondol egy diákkori ideálra, akit gondolatban se mert soha
megközelíteni.
- Édes apa már cimzetes
államtitkár, sokat emlegeti szeretettel a tanár urat, mama meghalt már három
évvel ezelőtt. Édes apa csak azt kivánná most már, hogy a tanár úr keze
alól kerüljek ki az életbe.
A fiúnak csillogott az arca, amikor
az "élet" szót kimondta s Muskétás tanár úr egészen új érzéseket
érzett.
- Tudja az édes apja, hogy
nekem gyermekeim vannak, három nagy leányom?
- Tudja, és azt mondta, hogy
ilyen elvadított kölyöknek, mint én, legjobb javitó-intézet uri leányok társasága.
Muskétás tanár úr hallgatott
egy kicsit, számadásokat csinált s igy szólt a fiúhoz:
- Nagyon jó barátom volt az
édes apja, elfogadom tehát egy esztendőre saját fiamnak a fiát. De a
leányaimat nem muszáj észrevennie - érti? - legalább öt-hat esztendeig.
A fiú, az elegáns, széparcú
fiú, életvágyó, nagy szemével bátran nézett vissza, bele Muskétás tanár úr
arcába. S Muskétás tanár úr mintha ifjuságának sohase hallott dalát hallgatta
volna a fiú száján:
- Nem, nem, de ha mégis
észrevenném, hiába volna érettségi vizsga, az apám, a tanár úr, a régi
szerelmem. És különben is én azért jöttem, hogy a tanár úr javitsa, igazitsa ki
az életemet.
S a valamikor még félelmes
kegyetlenségü Muskétás tanár úr szeliden vitte haza a fiút. S úgy érezte, hogy
a Balatonnál is van szelidebb, szentebb tó: az élet. Az élet ime az ő
kezébe rendelte az egykori elérhetetlen ideál s a gazdag diák-társ fiát. Ha
ő akarná, a fiút beleszerelmesíthetné valamelyik leányába, de nem fogja
tenni. Őrizni fogja ezt a fiút, életkedvét, boldogság-útját nem szórja be
akadály csomókkal. Milyen boldog ez a fiú - mormogta s világosan látta, hogy a
boldogság éppen olyan szándéktalan, mint a boldogtalanság.
|