|
VETURIA
ASSZONY HALÁLA.
(UTOLSÓ LEVÉL MARCELLÁHOZ)
Marcellám, édes, idegenné vált
asszonyom, nem akarok és nem is tudok magamról irni, tehát irni próbálok nagy,
különös, falusi ujságokat. De ni, most jut eszembe: nincsenek itt események
egyen kívül, ez pedig a Romulus pap gyászos esete. Emlékszik talán erre az
emberre, aki szokatlanul világi: módos és urias oláh pap, Dániu Romulus névre
hallgató? Ő az, aki Rómában is tanult, aki kuriai biró lányát vette el s
aki akaratos akarattal falusi plébániát kivánt. Az asszonnyal, Veturiával, maga
is találkozott vagy kétszer, Marcellám, édes asszonyom. Maga nem tudott vele
összebarátkozni, mert utálta benne, ami csakugyan utálnivaló volt. Maga mindig
jóizlésü nő volt, Marcellám s nem tudta türni még a nagyságos
képmutatásokat sem. Az a szegény Veturia úgy öltözködött, mint egy izetlen
párisi nő s szerette volna, ha elhiszik, hogy egyenes leszármazottja az
ősrómai Veturiának. Bolond, mániás kis nő volt, de emlékszik, ugy-e,
fehér arcára, idegességére és nagy szemeire? És, ugy-e, arra is emlékszik, hogy
Veturia erőnek erejével gyermeket akart adni az urának? Ez megható volt,
ezért sok mindent megbocsátottunk Veturiának, ugy-e?
Látja, mult időben
beszélek, ez a szegény kis papné, ez a fehér, ízetlen, de mégis finom Veturia
meghalt. Ez magának is szenzáció lesz, kicsi, idegen Marcellám, mert ez ami
közös falunk szenzációja. Tudja maga, milyen kevés történik itt szívben,
házban, mezőn, templomban. Igy hát biztosan kárpótolja a hir azért, mert
nem irok semmit magamról és magunkról. Azaz a kicsi, néhai Veturia esetében, ha
akarja, meg fogja tudni, ha érdekli is, miket gondolok én mostanában a
végzetről, melyet sokan életnek hivnak. Különben pedig mindenekelőtt
jelenthetem, hogy a falunk nem változott semmit, zöld, virágos, csöndes, várja
a nyarat. Ennek a falunak teljességgel semmi fájdalmat se okozott, hogy az oláh
papné meghalt s nem maradt gyermek utána. Még mindig maradt itt asszony
elegendő s gyermek is van, ha nem sok is, de több, mint írmagnak való.
Fogalmam sincs, miért akarták
olyan nagyon a gyermeket Romulus pap és a felesége. Azt sejtem, hogy divatból,
hiúságból, hogy mindenük lévén, éppen csak gyermekük nincs. E nem egészséges
ambicióból, holott szerette és boldogította egymást e két ember, sokféle vád és
önvád született. Valamelyikük hibás, meg kellene tudni, melyikük - gondolták és
mindegyik a másikat gyanusitotta. Nyolc éves házasok voltak már, nem kellett
voltaképpen komolyan, szív szerint a gyermek, de fölmentek mégis Bécsbe.
A bécsi professzor e nagy
élet-titokhoz annyit értett, mint maga, Marcellám, a maga ura, a háziorvosuk
vagy én: semmit. De jobban esett a professzor úrnak kijelenteni, hogy az
asszony a hibás, az asszony próbáljon a sorson, a természeten erőt venni.
A kicsi, párisi ruhás, fehér, gyámoltalan és hazug álmokból élő Veturia
elhatározta, hogy megoperáltatja magát. Mire is Dániu, a pap, otthagyta Bécsben
az asszonyt s egy igazán vallásos emberhez illő nyugalommal hazajött
Erdély szélére. A professzor azt mondta, hogy Veturia három-négy hétig fekszik
s akkor haza mehet. Jöttek a levelek mindennap: az operáció sikerült. Veturia
pompásan érzi magát, minden nagyon jól van.
Maga, édes, kijózanodott,
idegen Marcellám, ha most mink együtt volnánk, gúnyosan azt kérdezné:
- Miért kell nekem a falunk
szenzációit hallanom, mikor a lapok sokkal különb szenzációkkal szolgálnak?
És én Marcellának gyáván, de
kigyulladt arccal válaszolnék, kemény szavakat mondanék magának, Marcellám.
- Ejh, ejh, én emlékszem még
arra, mikor valaki tiz évet adott volna az életéből, ha anya lehet
belőle. És ez, ha nyilván régen is volt, édes Marcellám, de így történt és
közös falunktól vártuk a megváltó csodát.
*
A Veturia asszony
temetéséről szeretnék még irni, mert nagyon szép temetés volt. Hat oláh
pap jött össze, hogy eltemessék a hetediknek a feleségét, a legszebb oláh
papnét. Össze-vissza, furcsán és furcsákat suttogtak a falunk parasztjai, de
érnek ezzel valamit? Érnek ezek valamit, mikor egy szép, fehér, finom,
vágyakozó asszony belehalt abba, amihez voltaképpen kedve se nagyon volt?
És honnan tudják meg
most már, hogy ki volt a hibás. Veturia avagy a férj, Romulus pap? Marcellám,
én régi asszonyom, mi tudjuk legjobban, mi ketten, hogy sohase az ember a
hibás, hanem valami más. Valami más, a pillanat, a mult, a sors, az átok,
valami, amit nem ismerünk.
Én tudom, hogy Veturiára
jaj be szomorúan gondolok s magára is, Marcellám, pedig maga nem halt bele
abba, hogy nem született gyermeke.
Marcellám, idegen Marcellám,
sejti-e maga nagyon, erősen, hogy mi a gyermek? A gyermek igazolása annak,
hogy vagyunk olyan közönségesek, mint a mezőgazdasági munkások vagy
kisiparosok. De azért a gyermeket óhajtani kell s én vért sirok szegény
Veturiáért, ki gyermeket akart.
És maga, Marcellám, maga
csak kivánja, csak akarja ezután is a gyermeket. Nincs ennél szebb, nagyobb és
ostobább akarat, de asszonyhoz különösen illik.
Férje-urának adja át
baráti üdvözletemet s esetleg egy olyan férfiúnak, kit nem ismerek. Mesélje el
nekik Veturia asszony halálának történetét s ezután várják a gyermeket, kinél
kényesebb lény nincs a világon, mert akkor jön, mikor - kedve telik jönni.
|