|
1.
Ámbár tőlem elment,
Mégis szivem nem ment,
Érzem titkos sebeim.
Mivel távolléte
S velem sok jótéte
Ujítja gyötrelmeim;
Soha ki nem véte
Ruházott szépére,
Lángban hagyta tüzeim.
2.
Isten hagyott árván!
Szíve lett kő-márvány
Tőlem csak eltávozott;
Vérfolyó szemeim,
Árvíz sok könyeim
Nem használtak, bucsúzott;
Szívére nem vette,
Aczél teremtette!
Maga elment, itt hagyott.
3.
Mind, mind csak igérte
Meg az üdőt érte,
Hogy ütött végső óra,
Szóval édesgetett,
Bízvást reméltetett;
Rózsám vált csak kóróra.
Eleven sírt ásott
(Erkölcse),
megvásott,
Nagy hite
Temetett koporsóra.
4.
Hitem volt hitének,
Frigyetlen szivének,
Nem gondoltam, hogy megcsal.
Köteles volt s lánczos,
De hamis zománczos,
Sorsom nem jobb, csak mint bal;
Hasztalan áldozom,
Mivel csak habozom,
Még mint hal horgot is fal.
5.
Hagyján, ha itt hagya!
Benőtt feje-agya,
Bizony, bizony megbánja;
Még még eszére tér,
Pulsusban oly vér vér,
Tett szándékát megszánja;
Ezer szív-inségim,
Édes, szép kérésim
Forgó szélnek nem hányja!
6.
Ki megveti társát
És elbízza magát,
Szégyent szokott vallani;
Ki mint tinó kerge
Senkinek keserge,
Nem nem tud tanácsolni:
Mindennek neki megy,
Nem nézi völgy vagy hegy,
Kárával észretérni.
7.
Rólam példát végyen
Talán nem lesz szégyen,
Hogy ha még szívébe száll;
Maga magát intse,
S sorsomat tekintse:
Csordulóban könyem áll!
Érte mit szenvedtem,
Hányszor elszenvedtem,
Soká, ha tőlem nem vál! ...
|