CVIII. AZ AZ IGAZ KEGYES...

1.
Az az igaz kegyes
Ki egy szivtűl jegyes,
Más- s többhöz nem hajlandó;
Csak egy sebtűl véres,
S több másnak nem béres,
Mint kőszál olly állandó;
Egytűl érzi baját
S szöpögeti jaját,
S egytűl nem változandó.

2.
Ámbár ezer módja,
Légyen többtűl zsoldja
Minden kincsét megveti;
Semmi hizelkedés,
Furcsa elmélkedés
Szivét el nem hiteti;
Milliom reménység
S szivárvány tündérség
Hivségét nem temeti.

3.
Kihányja az orbáncz,
S itélteti zománcz
Az hamis sziv lárváját;
Bár titkon él kényre,
Kijön az napfényre,
Szégyenli hamisságát (v. álnokságát);
Mindenekhez borúl,
S habokra is szorúl,
Kesergi szív vakságát.

4.
Már későn keserge,
Az melly tinó kerge
Hogy mindennek néki megy,
Soha meg nem őszűl,
Teljessen (v. egészlen) megbőszűl,
Mindegy néki völgy és hegy;
Szintén az bőszült sziv!
Mert bent (v. Benne) az kerge nyiv,
Néki ezer olly, mint egy.

5.
De ki egynek rabja
Nem fél; ezer habja
Ezreknek tántorétsa;
Bátor szívbárkája,
Bátor vitorlája,
Nem fél, szélvész borítsa;
Nem fél az egektűl,
Napfény- s fellegektűl,
Ha örvényben (v. veszélyre) szorétsa.

6.
Láttam én egy szivet,
Ki egy szivet hivet
Sok hittel meg csábétott;
Tudom, s jól ismérem,
Bár néki szemérem,
Hogy pribékül hódétott;
Megkinzott, megvetett,
Rászedett s nevetett,
Még másokhoz hódétott.

7.
De szájában ize,
Reám sandalon níze,
(Látja v.) Érzi már most mit szenved;
Tömjénynyel szentelne,
Hegyeket emelne,
Tudja kiért, mért eped:
De későn isméri,
Végbúcsuját éri,
Bár majd (v. most) szive megreped!