CXIII. TESTEM, LELKEM MÁR MEGUNT...

1.
Testem, lelkem már megunt
Annyi sziv, szem hozzád sunt;
Mivel benned nincs jó lélek,
Valahova csak szemlélek,
Távozzál maskaráddal,
Ezer szines lárváddal.

2.
Azt gondolod, csak semmi,
Sőt még azt, hogy valami,
Kezeidet ha szorétják,
Tagadom, ha megcsókolják,
Vállaidat ölelik
S készségedet igy lelik.

3.
Az többeket tagadod,
S bagatella, azt mondod,
Nem tartod illetleneknek
S bagatellák neveztetnek,
Böcsülettel történtek; -
Átkozott illy mentségek!

4.
Sőt ha valaki itél,
Átkozott hogy ha beszél;
Ha pribékséged nem tartja,
S veled nincsen akaratja,
Az jó végét nem éri,
De az Isten megveri.

5.
Minden dolgod csempesség,
Gazságodban nincsen vég,
Akár magad’ mikép mented,
De magad mindenhez fented, -
Melly eb minden nyulra megy,
Egyet sem fog, nem lesz egy!

6.
Szemeidet lehunyod,
És orczádat lesunyod;
Hogy apácza vagy, gondolják,
Szeplőtelen hittel tartják:
De megcsalt hiv reményem,
Kétségtelen piczinyem
(vagy: napfényem).

7.
Egeket csak kövezzed,
S mint kőszál ne könyvezzed;
Eljön az keserves üdő
És az siralmas jövendő,
Magadat megátkozod:
De igy helyre nem hozod!

8.
Hogyha más valamit mond,
Előtted legkissebb gond,
Mert büszke vagy, mint az páva,
Én pediglen, igaz gyáva, -
Bizd el magad igy élnyi,
Szégyent akarsz vallanyi?

9.
Semmi dolgod, - szokásom,
És utólsó gyónásom:
Módid, látom, volt ezelőtt,
Minden szivért hogy hideg lölt; -
Soha sem volt humorom,
Sem pediglen szokásom!