|
Száll a lelkem rég letűnt
időkbe, szálljon az én lelkemmel a tietek is, magyar fiúk, magyar leányok!
Száll a lelkem daliás időkbe, amikor nagy volt híre, neve a magyarnak,
királyának is nagy volt a neve.
Amikor három tenger mosta a magyar birodalom határát. Tudjátok-e már, hová
vezetlek? Nagy Lajos király idejébe. Ez volt ám a király! Nagy a szíve, nagy a
lelke, nagy az esze, nagy a vitézsége. Nem tűrt foltot maga s népe
becsületén. S ha hadba kellett szállani - haj, de sokszor kellett! -, nem
küldötte, de vezette a népét. - Előre, magyarok! - csendült hatalmas
hangja. - Utánam, vitézek! - s rohantak a magyarok utána, tűzbe, vízbe,
halálba.
Hős királynak minden vitéze hős.
Lovagi játékban, véres csatában nemesen vetélkedő mind. Boldog, ha életet
áldozhat hazáért, királyért, a magyar név becsületéért. Mint a fűszál úgy
teremnek a nagy király körül a világhíres hősök, kiknek hallván csuda
vitéz tetteiket, nem tudod hirtelen: melyik nagyobb, melyik dicsőbb közülök.
De ím, amint elvonulnak lelki szemem előtt a nagyok, a nagyobbak, megtapad
tekintetem egynek az alakján, valamennyi közt a legnagyobbén. Mint óriás cser
az erdő rengetegéből, kiválik egy a hősök seregéből. Ihol
jön, ihol jön Toldi Miklós, a nagy erejű,
a nagyszívű dalia. Lépte alatt messze reng a föld, s mázsás buzogányát
amint meglendíti, zúgó szél támad a nyomán.
Vitézek vitéze, hősök hőse,
terólad lészen emlékezés e könyvben. Teéretted száll vissza lelkem rég
letűnt időkbe. Szálljon az én lelkemmel a tietek is, magyar fiúk,
magyar leányok!
|