Első könyv

Melyik út megyen Budára?

A vén udvarház tornácán egyedül üldögélt a nagyasszony. Valami írást betűzgetett. Megtelt a szeme könnyel: örömnek, fájdalomnak a könnyével. Újra meg újra betűzgette a levelet, mintha nem hinne a szemének. Budavárából, a király udvarából jött a levél, s nincs kétség benne: a fia írta, az ő keze írása.

- Hát mégsem felejtkezett meg özvegy édesanyjáról, a világi pompa közt sem! - fohászkodott föl a nagyasszony, özvegy Toldi Lőrincné. Álmatlan éjszakákon mi keserves könnyet hullatott György fia miatt, ki már sok-sok esztendeje élte világát Lajos király udvarában, s csak akkor írt, ha megszűkült a pénzben! S íme, most azt írja, hazajön, hogy oly sok idő múltán édesanyja kebelére boruljon.

- Fiam, édes fiam, csak jere, csak jere!

Az anyai szív egyszerre felejti minden sérelmét. Másnak látja Györgyöt, mint amilyen volt gyermek-, majd ifjú korában. Haj, mi tenger keserűséget szerzett szívének ez a fiú! Durva volt, nyers volt, gőgös volt, goromba szavakkal vagdosott vissza az édes anyai szavakra. Ütötte-verte a cselédeket, s nem volt különb az édes testvéröccséhez sem: cselédnek nézte, parasztnak csúfolta. S a büszke, dölyfös György, amint daliás ifjúvá serdült, ment Budára, a király udvarába, könnyű lovagi életre, fogyasztotta az ősi vagyont, öccse meg otthon maradott paraszti sorban, túrta a földet, hullatta verejtékét. Csak úgy égett kezén a munka. Még alig pelyhedzett az álla, s már hatalmas, tagbaszakadt legény volt, erejét csudálta Nagyfalu népe, s híre ment a hetedik határba.

- Hej, csak egyszer látná a király a mi kis urunkat - mondogatták a cselédek -, aranyos hintón vitetné Budára. Nem lenne párja a király vitézei közt.

De a király nem látta, csak annyit tudott róla, hogy van az ő vitézének, Toldi Györgynek otthon egy elparasztosodott öccse, a család szégyene. Aki csak a csikósok, bojtárok, cselédek közt érzi jól magát. Vitézi életre semmi kedve.

Volt arra gondja a gonosz lelkű Györgynek, nehogy a király Budára rendelje Miklóst: hadd lám, apja fia-e? Mert híres vitéz volt Toldi Lőrinc is a maga idejében. Az ő érdeméért került Budára György. Na mindjárt meglátjuk: apja érdeméhez érdemet nem szerzett, amit örökül kapott, azt csak fogyasztotta. A dicső nevet is, a tenger vagyont is.

Hát paraszti sorban maradt otthon Miklós. Most is, amíg édesanyja a György levelét betűzgeti, ő kint van a réten. A rekkenő hőség elől boglyák tövébe húzódtak a cselédek, ott fekszenek az ökrök is álmosan, kérődzve. Még arra is lusta a cselédnép, hogy a legyet magáról elhajtsa. Fél szemmel sandítgatnak a napra - ereszkedik-e le már az ég alján, hogy megrakhassák a félbehagyott szénásszekereket. Egyedül Miklós van talpon, őt nem bántja az áldott nap heve, nem menekül előle boglya tövébe, de áll merőn egy helyben, s szeme az országútra tapad: hatalmas porfelleg kerekedett messziről, vajon mitől kerekedett, azon tűnődik. Fél kezében egy szénanyomórudat tart: más ember két kézzel emeli s adja fel a szénásszekérre nagy erőlködéssel, őneki annyi ez, mint egy mogyorópálca.

Egyszerre nagyot dobban a szíve. Földbe gyökeredzik a lába, nem félelemtől, de nagy gyö­nyörűségtől. Azt hiszi, álmodik. Íme, ritkul a porfelleg, daliás, csillogó-villogó ruhájú vitézek közelednek feléje büszkén lépegető paripáikon. Hányszor látta őket már - álomban, hányszor! De lám, imetten még sohasem látott daliákat, kikről annyi szépet, annyi csodást regélt neki téli estéken az öreg Bence, apjának hű fegyveres szolgája. Istenem! Ha ő is olyan dalia lehetne, mint volt az édesapja! Ha ő is Rigó lován beállhatna a daliák sorába, mehetne Budára, a nagy király színe elé! Megmondaná: Uram, király! Toldi Lőrinc fia vagyok. Adj nekem kardot, buzo­gányt, kopját, meglásd, én is szaporítom egy-két virágszállal a te dicsőséged fényes koszorúját!

Ha a király elé mehetne! De az ő sorsa, hogy paraszti sorban maradjon halálig. Szántson, vessen, izzadjon a bátyjáért. Hát ez igazság? Karján megfeszültek acélizmai, vasmarkában megrecsegett a rúd, nagy bús haragjában úgy megszorította.

- Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?

Megrázkódott Miklós egész testében a hetyke kérdésre. Fejétől talpáig meg visszaszaladt a vér, lángba borult az arca. Riadva nézett körül: vajon neki szól-e ez a hetyke kérdés. Neki szólt, neki, semmi kétség ebben, hisz egy lélek se volt más a közelében. Maga a vezér, Laczfi Endre volt a kérdező. Ökölbe szorult a keze, már-már nagyot akart mondani, még nagyobbat cselekedni, de hirtelen erőt vett nagy erős indulatján: könnyű pálcaként kapta föl a nagy nehéz rudat, egyenest tartotta Buda felé, szót sem szólva, meg sem is mozdulva, karja meg nem rezzent, a rúd meg nem billent. Ebből megérthették a vitéz urak, melyik út megyen Budára.

Összenéztek a vitéz urak, fejüket csóválták - ehhez hasonlatos erőt még nem láttak. Pedig még gyerek! Mi lesz ebből, ha nagy legénnyé serdül! Biztatta is Laczfi a vitézeit: - No lám, melyik tartja ki közületek azt a rudat? De a vitézek ümgettek, egymást lökdösték s végezetül is abban egyeztek meg, hogy csak nem vetélkednek egy paraszttal!

Ám paraszt ide, paraszt oda, abban is mind megegyeztek, hogy ilyen erős legény helyén volna a király seregében. Nosza, biztatták Miklóst:

- Csapj föl, öcsém, katonának. Ott a te helyed, nem a parasztok közt. Hej, az ám a gyöngyélet!

De Toldi csak állott egy helyben, mereven, szótlanul. Egy szava sem volt a hetyke vitézekhez. Állott egy helyben, míg a porfelleg el nem nyelte Laczfi uram hadát. Aztán elindult haza. Szívében csak úgy tombolt, viharzott a harag, a bosszúság. Hát csakugyan parasztnak nézték! Arcáról nem olvasták le nemesi voltát, annak vélték, amivé tette őt a bátyja: parasztnak!

Jaj annak, aki ma kiköt vele, aki útjába áll. Pedig Toldi Miklós amily erős vala testében, oly szelíd vala az ő lelkében. De most tele volt a szíve, lelke erős haraggal, keserűséggel. Tele gyűlölettel.

Eddig csak méltatlankodott magában, ha bátyjára gondolt. Most már meg is gyűlölte.

Vigyázz, Miklós, vigyázz, harag és gyűlölet gonosz tanácsadó!