Miklós elbujdosik

Forrott az indulat egész úton hazafelé Miklós lelkében. Ha most történetesen találkoznék Györggyel, de szemébe mondaná az igazságot! Végig elgondolta magában, hol kezdené, miket mondana, mi keserű szavakkal végezné. Széles melle hullámzott, nagyokat fújt, aztán egy­szerre csak megállott, mintha vasdoronggal mellbe ütötték volna. Csuda dolgot látott, amilyet már rég nem: ahány kémény a házukon, füstölt valamennyi. Talán csak nem tértek be hozzájuk azok a hetyke vitézek? Arra nem is gondolt, hátha bátyja jött meg.

Pedig György volt az, akiért a ház minden kéménye füstölt. György, aki hazajött negyven vitézével. Nem a szíve hozta, hanem az üres erszénye. Azért jött, hogy néhány napot mulasson itthon, felverje a puszta, nádas csendjét kopófalkáival, végiggázolja a szegény emberek vetésit, aztán telt erszénnyel vissza Budára!

Esztendők óta nem volt itthon, s haj, de hidegen ölelte, csókolta édesanyját! De az édes anyai szív rejti, rejtegeti maga előtt, a világ előtt a sebet, mit a gyermek durva keze ejt. Mindig így volt, mindig így lesz: az anyai szív csak szeretni tud. Az anyai szív elnéző, tűrő, megbocsátó. Ím, jó Toldi Lőrincné szívét fojtogatta a keserűség, s mégis örömkönnyben úszik a szeme, hogy láthatja rég nem látott fiát. Ahány cseléd a háznál, mind György urat s vitézeit szolgálja: ürül a kamara, a pince, pirulnak, süstörögnek a konyhán a mindenféle drága pecsenyék, minden­ből a legjobb, a legízesebb kerül az asztalra, mintha maga a király volna a vén udvarház vendége.

Ezer meg ezer kérdése van az édesanyának, de György csak nagy kurtán felel. Közbe-közbe maga is lök egy-egy kérdést az édesanyjához, no lám, még azt is megkérdi:

- Hol a másik?

- A másik! - sikolt fel az anyai szívben a fájdalom, de elfojtja szíve sérelmét, hallatlanná teszi a durva szót s aszerint felel:

- Szénát hord a béresekkel. Hazahívassam?

- Csak hordja, egyébre úgysem való!

- Fiam, fiam, ne vesd meg őt - engeszteli szelíden a nagyasszony.

Ebben a pillanatban lépett be Miklós. Jaj, mi lesz itt? Még fojtogatja a harag, a gyűlölet, szikrát hány a szeme, midőn belép az ajtón, s ím, mi történt! Hiába, hiába, a vér nem válik vízzé! Hová lett a harag, a gyűlölet Toldi Miklós szívéből? Nem történt egyéb: Miklós szívében megmozdult a testvéri érzés, s ez az érzés eltemetett benne minden más indulatot. Az öröm pirossága ömlik el becsületes arcán, két erős karját kitárja, úgy szalad ölelni rég nem látott bátyját.

- Ej, mit akarsz? - szólt rá György s gőgösen fordult el Miklóstól.

Szegény fiú úgy állott a szoba közepén, mint a sóbálvány. Anyja sírva, jajongva tördelte kezét, hol Györgyhöz, hol Miklóshoz fordult, fogta kezét ennek, fogta annak, ha összekapcsolhatná. De hiába, György gőgös lelke meg nem indult, de sőt durva szókkal támadott édesanyjára.

- Csak kényeztesse ebadta kölykét! Ott künn tenger dolog, ő meg hazakullog a hűvös árnyékba. Haza ám, mert megérezte a pecsenye szagát. Ha már paraszt, legyen paraszt, túrja, vágja a földet. Mit kíméli magát, hisz marhánál erősebb!

De már ezekre a durva, hazug szavakra megmozdult a sóbálvány. Nagy, erős két karján megrándultak az acélos izmok, vasnál keményebb marka ökölbe szorult, arca lángba borult, a szeme szikrádzott, s ami szívében gyűlt, forrott, bujdosott eddig, egyszerre tört elő.

- Hazudsz, bátyám, hazudsz, hazug minden szavad! Te vetettél engem paraszti munkára, hogy ne kerülhessek vitézek sorába! Jó, hát paraszt vagyok, sorsom nem szégyellem. Hajnaltól estélig dolgozom serényen. Többet hat béresnél. De már ennek vége. Nagy a világ, megyek, nem leszek béresed. Megyek, ámde elébb add ki a részemet, törvényes jussomat!

- Itt a jussod, kölyök! - ordított György, s arcul ütötte Miklóst.

No, Toldi György, készülj a halálra! Tudod-e, mit tettél? Arcul ütötted, meggyaláztad öcsédet, ki egy ujjával is földbe döndít téged. Hát ha még rád is sújt az ő vasöklével!

Már fel is emelkedett csapásra ez a vasököl. Toldi György arca fehér lett, mint a fehérített vászon, s gyáván húzódik visszafelé. Még egy pillanat s lecsap rá Miklós, le a halálos ítélet, de ím, sikoltva áll közéjük az anya: két gyenge karját védőn emeli Györgyre... Igen, igen, védi.

„Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti...” Hová lett Miklós karjának szörnyű ereje? Ni, hogy lehanyatlott! Hát csakugyan erősebb az a két gyenge kar? Erősebb, erősebb, mindennél erősebb. Miklós bódultan támolygott ki a házból. Könnybe borult szemét a földre szegezte, úgy támolygott végig az udvaron, ott valahol hátul, félreeső helyen leült a palánk tövébe. Egy félbe tört malomkő hevert ott: arra ült le, fejét tenyerébe hajtva.

S amíglen ült szegény Toldi Miklós a palánk tövében, haj, volt benn hejehuja, dínomdánom, sokadalom! Kihallatszott a durva tréfa, kacaj, pohárcsengés, s mikor aztán teleették, -itták magukat, kikerekedtek az udvarra a vitézek, rudat hánytak széles jókedvükben, birokra keltek, küzsdölődtek, nagyokat kacagtak, szilaj kedvüktől csendült-bondult az udvar, a ház, a falu.

- Jó kedvük van az uraknak - sóhajtották a parasztok, kik most szállingóztak haza a rétről fáradtan, törődötten.

Toldi György a tornácról nézte vitézei virtuskodását, s ím, egyszerre csak megpillantotta Miklóst. Még mindig ott üldögélt a malomkőn, földre szegzett szemmel, mintha nem hallana semmit a vad rivalgásból. Mit gondolt, mit nem Toldi György - ugyan mit gondolt volna, ha nem rosszat? -, elég az, hogy odakiáltott a legényeknek:

- Arra, fiúk, arra! Nézzetek csak arra! Ott gunnyaszt egy túzok, vajon mi a baja? Dárdát neki, hadd lám, eleven vagy döglött?

Hisz a legényeknek biztatás nem köllött. Vetélkedve dobták a dárdát feléje, döngött, kongott a deszkapalánk Miklós körül, feje fölött, jobbról, balról, mindenfelől. A „túzok” pedig csak tovább gunnyasztott, meg sem mozdult, ámbátor jól tudta, hogy őt tisztelteti a bátyja dárdákkal s nem a palánkot.

- Hiszen jó, jó - mormogott magában Miklós -, csak engem ne találjon. Egyszeribe elfogy a „tűrömfű”, s adok én „jajlevelet” nektek.

Ahogy azt gondolta, nagy nyilallást érez a vállában: az ám, ennek már fele sem volt tréfa. Vállba érte egy dárda.

Elfogyott a tűrömfű! Mint egy sebzett vadkan szökött fel ültéből Miklós, fél kézzel felkapta a malomkövet, megkerengette maga körül, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő, aztán ellódította a vitézkedő legények közé. Haj, lett ordítás, sikoltás, szörnyű riadalom! Elnyúlt a földön egy vitézkedő legény, patakban omlott a vére. Ez többet nem hajít dárdát ezen a világon.

- Gyilkos! Gyilkos! Megölte! Fogjátok meg! - kiabáltak összevissza, de csak kiabáltak, gyilkost azt nem fogtak: mire Miklós után iramodtak, ő már rég túl volt a palánkon, rég túl árkon-bokron, s az est szelíd homályában eltűnt a nagyfalusi határ sűrű nádasa közt...

Egész éjjel nem jött szemére álom. Minden nesztől megriadt, hátha nyomára leltek üldözői.

- Gyilkos lettem, gyilkos - háborgott a lelke. - Voltam eddig Nagyfalu lakója, mostan leszek világ bujdosója. Jaj, mit cselekedtem! Ha csak még egyszer láthatnám, édes jó anyámat! Ha még egyszer borulhatnék kebelére, csókolhatnám áldott kezét! Ha csak még egyszer érezhetném az anyai csók melegét!

Így kesergett magában szegény Toldi Miklós, mígnem hajnal felé elnyomta az álom. Haj, de rövid ideig tartott az édes hajnali álom, felverte az éhség. Mi lesz vele, mi lesz? Ha elhagyja a nádas sűrű rejtekét, lefogják, megkötözik, viszik sírig tartó nehéz rabságra vagy tán csúf halálra! Szegény édesanyja! Megszakad a szíve a nagy gyalázattól! De az éhség hajtotta, s ment elébb, elébb a nádas között, kereste, vigyázta, ha valamit találna. Fel-felrebbentek előtte vadrucák, bíbicek s mindenféle vízimadarak: ezek nyomra vezették. Itt is, ott is talált madártojást, ezeket feltörögette: milyen jó volt egyéb híján a madártojás! Ha jól nem is lakik, legalább nem hal éhen.

Három nap s három éjjel tengődött így a nádasban - vajon mikor lészen innét szabadulása? Vajon visszament-e György Budavárába? Vagy még mindig halálra keresteti? Amint éppen ezen tűnődnék, közel hozzá megzörrent a nád. Nyomára akadtak, vége, vége! Testét legyen­gítette az éhség, lelkét meggyötörte a bánat, de összeszedte utolsó erejét: ingyen nem adja meg magát! Fölemelte karját, készült a védelemre.

- No, no, kis uram - szólalt meg e pillanatban egy kedves, ismerős hang. - Nehogy fejbe kólints!

- Bence, Bence, édes öreg Bencém! - kiáltott Miklós, s nyakába borult a hű öreg szolgának.

Szólt az öreg Bence, csak úgy zokogta el:

- Édes kicsi uram, csakhogy megleltelek! Harmadnapja járom, bújom a nádast utánad. Éhös vagy, ugye? Hogyne volnál? Ugyehogy nem ettél befaló falást sem, mióta eljöttél? No, ülj le ide, édös szógám, kis uram, ihol küldött a nagyasszony ropogós cipót, sült húst, minden jót. Ebbe meg bor van, la - s mutatta a kulacsot.

Mindjárt ki is tekerte a kulacs nyakát.

Szép rendesen asztalt terített (a tarsoly volt az abrosz), elészedte a sok minden jót s biztatta lelkesen: egyél, kis uram, egyél. Hiszen nem kellett Miklósnak biztatás! A jó öreg csak nézte, nézte falatozó kis urát, nagy gyönyörűséggel, ő maga nem evett: jóllakott a gyönyörűséggel, de már inni ivott ő is a kulacsból. Ráköszöntötte kis urára a kulacsot, nagyot hajtott, aztán nyújtotta Miklósnak. Eddig csak keveset szólt az öreg, nagyokat hallgatott, de bezzeg most megeredt a nyelve a bortól. Beszélt „a régi jó világról”, a daliás időkről, amikor hej, Miklósnak a nagyapja, az apja - azok voltak ám csak a vitézek!

Hallgatta Miklós, hallgatta az öreg meséit, de nem úgy hallgatta, mint ennek előtte, a téli estéken. Háborgott, nyugtalankodott az ő lelke mostan. Mondta az öregnek:

- Elég, öreg, elég, fáj most minden szavad, a szívemet sebzi. Rég volt, nagyon rég volt, amikről te szóltál...

- De igaz egy szóig - vágott közbe Bence.

- Igaz, igaz, tudom, bár mesének tetszik. Haj, de az sem mese, hogy én gyilkos lettem, s feketén beborult az ég énfelettem. Nincs nekem itt maradásom, világgá bujdosom. Csak a nap leszálljon, nem maradok én itt! Jó az isten, jót ád. Talán felragyog még az én csillagom is.

- Nem szeretem szókat szólasz te, kis gazdám. Ugyan mért lennél te világ bujdosója? Egy-két nap múltával bátyád elkotródik ingyenélő népeivel Budára, s jöhetsz haza bátran. Ami történt - történt, majd csak elfelejtik. Hát volna lelked elhagyni az édesanyádat? A szép gazdaságot? A Darut, a Szilajt, a Csákót, a Bimbót, a te szép ökreidet? Hát Rigó lovadat, a szelek szárnyán járót? Hát Nagyfalut s népeit, akik úgy szeretnek? A szép rónaságot? A búzaföldeket? Miklós, kicsi gazdám, volna erre lelked? A nagyasszony szíve, tudom, meghasadna... Miklós, kicsi gazdám, hallod? Meghasadna...

Közbe-közbe, míg az öreg beszélt, búsan legyintgetett a kezével Miklós, de mikor újra édesanyjára fordította a beszéd sorát, záporként eredt meg a könny a szeméből. Kisírta magát szíve szerint, aztán letörülte könnyeit s mondotta Bencének:

- Fáj a szívem, mondd meg az édesanyámnak, szinte meg is szakad, hogy búcsútlanul kell világgá bujdosnom. El kell mennem, el kell, híremet sem hallja. Sokáig nem hallja. Sokáig nem hallja, de mikor hall róla, nagy lesz az öröme anyai szívének. Visszatérek én még hírrel, dicsőséggel, meglásd, öreg szolgám!

Nem gyermek szava, de férfi szava volt ez: érezte jól az öreg hű szolga. Szó nélkül akasztotta nyakába a tarsolyát, megtörülgette a szemét, aztán: Isten áldjon, Isten vezéreljen, bujdosá­saidban soha el ne hagyjon! - ennyi volt az öreg búcsúzása s lassan elindult hazafelé. De nem állotta meg, hogy vissza-vissza ne pillantson, mígnem őt is, Miklóst is, egymás szeme elől a nádas elrejté...

Leszállt a nap, a madarak elültek, csendes este borult a nádas fölé. És felragyogtak a csillagok, megszállották az eget, mintha világítani akartak volna a bujdosónak.

- Erre, erre - integettek a csillagok Miklósnak. És indult Miklós, nekivágott a nádasnak, mind beljebb, beljebb, Nagyfalutól ellenkező irányba. Ment, törtetett, bújt elébb, elébb, de egyszerre csak megszólalt egy hang belülről: Miklós, Miklós! Hát csakugyan el tudnál bujdosni búcsú nélkül? Újra meg újra szólt ez a hang, s hiába integettek a csillagok, hiába világította a hold ezüstös fénye az útját jó előre, az a hang visszafordította Miklóst: nem, nem tudott elbujdosni, míg még egyszer nem hallotta édesanyja szavát, nem érezte ölelését, csókját!

Lesz, ami lesz, visszalopódzik az éj leple alatt, megöleli, megcsókolja édesanyját s úgy indul világgá!

Alighogy egyet-kettőt lépett visszafelé, süppedezni kezdett a lába, s ím, azon vette észre magát, hogy réti farkasnak a fészkére tévedett a lába. A fészekben két kis farkaskölyök vinnyogott, de milyen keservesen vinnyogott!

- Ej, ej, szegénykék. Bizony nem akarattal léptem rátok - engesztelte Miklós a kölykeket szelíden, gyöngéden cirókálta, simogatta őket.

Hát, abban a pillanatban eléugrott a közelből az anyafarkas, rávetette magát Miklósra, két előlábát arcára tapasztja: jaj, neked, Miklós! De Miklós nem hagyja magát, összeszedi minden erejét, üt jobbra-balra vasöklével, s mikor ezzel nem győzi, nagyot rúg a lábával a bestián, de akkorát rúg rajta, hogy csak úgy röpült a nád felett s jó messzire suppant le. Az ám, még veszett mérgesebben ugrott talpra az anyafarkas, egy ugrással, kettővel megint Miklósra veti magát, éles fogát, körmét a vállába vágja, két hátsó lábával meg belekapaszkodik a Miklós térdébe. Hiszen ha csak ennyi lett volna - oda se neki! De míg az anyafarkassal küzsdölődött, jaj, mi történt! Hátulról esett rá a hímfarkas, melyet álmából vert fel párja ordítása, fog­csikorgatása. No most, Miklós, véged, ha nincs helyén a szíved! Ne féltsétek Miklóst, helyén az ő szíve. Két erős markával nyakba szorította az anyafarkast, hogy egyszerre kidülledt a szeme, kilógott a nyelve. Hát a gyilkos körmök ereje hová lett? Csak kisovállottak a Miklós nyakából, térdéből, combjából. Akkor Miklós fölemelte az erejeszállt farkast, megkerengette a levegőben, hogy csak úgy suhogott, szakadott a nád körüle, s üti-vágja vele a hímfarkast, ahol találja, mígnem mind a kettő páráját kiadja.

Hosszan, sokáig állott Miklós az élettelenül elnyúlt vadak felett. Hallgatódzott: nem hallotta szuszogásukat.

- Lám, lám - tűnődött Miklós -, ezek fenevadak, s ezek is védik egymást, védik a vérükből való vért. Azt támadják, aki őket támadja. Hát miféle szív lehet az ő bátyjában, hogy őt gyűlöli, halálra üldözi, holott egy szívről szakadtak mind a ketten? Nem érdemelné meg, hogy így bánjon el vele, ahogy elbánt ezekkel a fenevadakkal? Ha ő most meglepné éjjeli álmában! Hej, ha...

- Távozz tőlem, sátán! - riadt fel Miklós a szörnyű gondolatra. Hogy ő gyilkos kezet emeljen a vele egy szívről szakadtra! Jaj, mely átkozott gondolat!

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha mázsás teher esett volna le a szívéről, mikor a gonosz gondolatot messze űzte magától. Hanem azért gondolt valamit, s e gondolattól elmosolyodott. Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy hirtelen hátára kapta a két farkast, s felvidult szívvel indult Nagyfalu felé.

Nagy gyümölcsöskertjük kirúgott a határra, erről kerül be a kertbe, lassan, csöndesen végigment a fák közt, aztán óvatosan édesanyja hálószobájának ablaka alá sompolygott. Letette a gyepre a farkasokat, benézett az ablakon: sötét volt bent, alszik, bizonyosan alszik az édesanyja. Vajon alszik-e? Szeretne kopogtatni az ajtón, az ablakon, de nem mer. Hátha felriad édesanyja s ijedtében elárulja, azt hívén, hogy rossz ember jár itt?

Egyebet gondolt. Újra hátára vetette a farkasokat, a ház másik oldalára került. Megállott a ház eresze alatt, körülnézett a hold világa mellett. Ím, nyitva volt a György hálószobájának ajtaja, látta, amint feküdt puha nyoszolyában. A legényei meg fejtől, lábtól összevissza feküdtek kint az eresz alatt. Aludtak mélyen, mint a fekete föld. Bizonyosan ma is tivornyáztak!

- Hát csináljunk egy kis tréfát - gondolta magában Miklós. Felszedte a legények mellől a lándzsákat, azokkal földre szegezte a ruhájukat - no, most keljetek fel, ha valamitől megriadtok! Akkor aztán bement a György szobájába s szépen lefektette ágya elé a farkasokat. Hadd lássa, ha felébred, hogy itt volt. Hogy megölhette volna, ha ő hitvány gyilkos, aminek őt gonosz bátyja tartja.

Most pedig szépen belépett a benyíló szobába. Ott ült az édesanyja az asztal mellett. Őszülő fejét tenyerébe hajtva, könnyezett, sírdogált, csendesen magában. Lábujjhegyen közeledett Miklós az édesanyjához, szép gyöngén lenyúlt a kezéhez s csókban megfüröszté. Suttogva, alig hallhatóan, a zokogást visszafojtva mondta:

- Itt vagyok, édes jó anyám!

- Lelkemnek fele, édes szép magzatom! - áradozott az édes szavak árja anyja ajakáról.

Hát azt szóval ki tudná elémondani, szép sorjában pennával leírni, ami most itt történt? Ölelésnek, csóknak ki tudná a számát? De egyszer csak vége lett ölelésnek, csóknak, s mondja Toldi Miklós, amint következik:

- Édesanyám, lelkem, most búcsút kell vennem. Ne sírjon érettem, ne sírjon utánam. Nincs itt maradásom, láthatja kigyelmed. Elmegyek, elmegyek, de még visszajövök, hírrel, dicsőséggel bizony visszajövök. Felmegyek Budára, király udvarába. Ott majd lesz, ami lesz, hát hiszen meglátja, lelkem, édesanyám!

Hosszú búcsúzásra bizony nem volt idő, mert kint az udvaron felébredtek a kopók, vonítani kezdtek: az ám, megérezték a fenevad szagját. Mozgolódtak a legények is, dörzsölték az álmot szemükből. Meleg lett a föld Miklós talpa alatt. Hirtelen megölelte, arcát, kezét végigcsókolta édesanyjának, s azzal ki a hátsó ajtón a kertbe, igyekezett kifelé nagy serényen, s mire a legények nagy káromkodások közt feltápászkodtak, Miklós már messze járt. Hej, volt felfordulás, zaj, riadal, lárma, szitkozódás! György is kiugrott a puha nyoszolyából, s bezzeg, hogy ráugrott a dögökre! Szaladtak a legények összevissza, egymást leverték a lábukról, mintha valamennyi megbolondult volna.

- Ez a Miklós dolga! - ordított György úr. - Utána! Utána! Fogjátok el a gazfickót, utána!

Hiszen szaladtak, mintha szemüket vették volna, erre-arra, mindenfelé. Felverték a falut, de hiszen verhették: Toldi Miklóst bizony utol nem érhették.

Isten vezérelte. Ő kalauzolta. Szegény édesanya, ne aggódj miatta!