Miklós megöli a cseh óriást

Az áldott nap sugara megbizseregtette Toldi Miklós vérét. Hopp! Egyszerre kifutott szeméből az álom. Nagy hirtelen lemosta arcáról az úti port, oszt nekivágott Pestnek, meg sem állott a Duna partjáig. Ottan csolnakba ült, átevezett a budai partra, s bement egy boltba, ahol vala mindenféle készség, vitéznek való: ruha, sisak, páncél, kard, buzogány, kopja s aranyos, ezüstös fék meg nyereg a Rigónak. Bele is izzadott, úgy igyekezett vissza a csárdába, ottan felöltözék vitézi ruhába. Közben, míg odajárt, a vén Bence ragyogóra kefélte a Rigó szőrét. Hej, de megszépült Rigó! Rajta felejtkezett, aki reá nézett. Egy-két szempillantás, s fejében volt Rigónak az aranyos fék, hátán a selyemnyereg, selyemnyeregbe már fel is pattant Miklós. Na, volt mit csudálni! Aki látta Miklóst, megállott, s nézte, nézte, míg egyik utca a másik elől el nem nyelte. Kényesen becegve, fejét dacosra szegve léptetett a Rigó, utána ballagott gyalogszerrel Bence: úgy haladtak a Duna partján.

Ezalatt meg Budán felvonták a király rengeteg nagy sátorát. Körös-körül lapultak meg a kisebb sátrak, az udvari népek sátrai. Húztak pedig a sátrak körül korlátot, azon kívül gomolygott a tenger nép, ki csudalátni jött ide Pestről, Budáról, a szomszéd falukból, s nagy Magyarországnak messze vidékiről. Hatalmas zászló lengett a Duna budai, s nemkülönben a pesti partján, zászlók mellett csolnak: akinek kedve szottyant a bajvívásra, indulhatott akár Pestről, akár Budáról a Duna szigetjére.

Ott ült már a király aranyos székében, ott ültek az udvari népek is, urak és asszonyok, daliák, leányok s várták, akad-e ma magyar vitéz, ki a cseh vitézzel összemérje kardját. A király nyugtalanul nézett körül, a magyar urak szemlesütve ültek, szorongtak, fészkelődtek. Mert immár jött Buda felől a cseh óriás, beugrat a korláton, lovát táncoltatja, magát nagy kényesen illegeti, s közben foly a csúfondáros szó a száján: csúfolja, gyalázza a magyar nemzetet. Fel-felrikkant: Hát ez a magyar vitézség? Hol vannak a magyar vitézek? Talán bizony mind szoknyába bújtak?

Bosszúsan harapdálta ajkát a király, szinte véresre harapdálta, sápadtan feszengtek a magyarok, ökölbe szorult a kezük, már-már meg is mozdult ez is, az is: Isten neki, mondták, inkább haljunk meg, semhogy ezt a gyalázkodást halljuk!

De hallga, hallga, mi nagy riadalom támadt a pesti oldalon! Tenger nép verődött össze a Duna partján, s az mind kiabál, kalapját lengeti. Minden szem átszalad a pesti oldalra, s ím, látják, hogy fekete paripán épp most jön egy vitéz. Sisakja le van eresztve, rajta fejér tollat lenget a szellő, vajon ki lehet, honnét jött? Senki sem ismeri, senki nem is sejti. Mindjárt mellette teremnek a király vitézei, átveszik a fehér tollat, csolnakra ülnek, áteveznek Budára, ottan átadják a fejér tollat a cseh vitéznek: ez a jele a bajrahívásnak. Vérpiros tollat ád cserébe a cseh óriás, viszik vissza Toldinak (Ugyan ki volna más az ismeretlen vitéz?), ő meg hogy átvette, menten csolnakba ült, s átevezett a szigetre szélnél sebesebben. Egyszerre ért oda a cseh óriás vele, s gondosan kikötötte csolnakját, ám Miklós az övét úgy visszarúgta, hogy meg sem állott a pesti oldalig.

Nézte, nézte ezt a cseh óriás, fejét csóválgatta, oszt kérdezte Miklóst: Hát azt mért rúgtad vissza, vitéz?

- Azért - mondotta Miklós -, mert elég egy csolnak egy embernek. Kettőnk közül egyik itt ma fűbe harap, kettőnk közül egyik bizonnyal itt marad, minek annak csolnak? Hanem sok beszéd szegénység - mondta tovább Toldi. - Vitéz, fogjunk kezet. Te sem láttál engem, én sem téged soha, egymást nem bántottuk mind e mái napig, nosza, ide a kezedet!

Hiszen nem is húzódozott a cseh óriás, nyújtotta a vaskesztyűs kezét, nagy örömmel nyújtotta, s nevetett a lelke a gondolattól, hogy hej, de összeroppantja ő most a magyar vitéz kezét! De Toldi sem esett a feje lágyára, megsajdította a cseh óriás szíves jó szándékát, összeszedte roppant nagy erejét, s az óriás kezét úgy megszorította, hogy a vér kiserkedett belőle. Akkor csak úgy fél kézzel vállon ragadta a csehet, erre-arra lóbálta, táncoltatta, majdhogy a lelkét is ki nem rázta. Hej, de megfutamodott a cseh óriás bátorsága! Meg sem állott, míg az inába nem szaladott. Térdre hullott, s úgy könyörgött nyomorult életéért.

- Hagyd meg az életem, vitéz magyar bajnok, s neked adom minden vagyonomat, tizenkét vitéznek drága sok marháját, s magam is szolgállak halálom napjáig!

Felelt Toldi:

- Jól van, meghagyom az életedet, nincs reá szükségem. Vagyonodra sincsen, marháidra sincsen. Nekem nincs szükségem, énnekem nem is kell, mégis elfogadom, s annak a szegény özvegynek adom, akinek megölted két dali szép fiát. Szolgaságod sem kell, menj vissza hazádba, ámde megesküszöl: nem jössz vissza többet mi hazánk földjére!

Hát mit nem ígért volna a cseh óriás, csakhogy nyomorult életét hazavihesse! De lám, kutya mája az ebugattának, amint szép csendesen ballagtak a csolnak felé, szépen hátramaradott a cseh, mintha tiszteletből Toldit előreeresztené, s amikor éppen a Duna partjára értek, kardját kirántotta, s nekihuzakodott, hogy Toldit levágja. Áldott szerencsére, Toldi meglátta a víznek tükrében a cudar szándékot, nagy hirtelen visszafordult, kicsavarta a cseh óriás kezéből a kardot, s ég, föld megreszketett, akkorát ordított:

- Térdre, kutyahitű!

- Kegyelem! Kegyelem! - esedezett a cseh összekulcsolt kézzel.

- Keresd az Istennél! - mordult reá Toldi, s egy csapással levágta a fejét, aztán kardhegyére tűzte, megcsóválta Buda felé, Pest felé. Buda felől, Pest felől pedig zúgva zúgott át a szigetre az éljen, a taps, lengtek, lobogtak, hajladoztak, integettek a zászlók Toldi Miklós felé.

Hej, volt öröm Pesten, Budán. A király sem tudott megülni aranyos székében, fel s alá járt a szertelen örömtől, halvány arca kigyúlt a nagy dicsőségtől.

- Senki sem ismeri? - kérdezte, faggatta ezt is, meg amazt is.

Senki sem ismerte a vitéz daliát.

- Hátha idegen lesz - tűnődött a király, s arca most egyszerre ismét elkomorult.

Majd meg mit gondolt, mit nem, úgy látszik, valami sejtelem villant meg a lelkében, megszólította Toldi Györgyöt.

- No, Toldi György, hát te sem ismered? Nem ismered. No, jó. Mindegy már, akárki, magyar vagy idegen, a magyar név becsületéért tette életét kockára. Derék vitéz, derék. Meg is jutalmazom. Gyilkos öcséd részét bizony neki adom!

Mit tehetett Toldi György, alázatosan mosolygott, pedig majd szétvetette a düh s a bosszúság. Ám eközben tizenkét vitéz ment a király parancsára Toldi Miklósért, ím, hozzák is már nagy diadallal. Már ott is áll a vitéz a király előtt, aki imígy szóla hozzá:

- Vesd le, bajnok, sisakodat, hadd lássam arcodat. Hadd hallom nevedet, szülötte földedet.

De Miklós nem vetette le sisakját, térdre borult a király előtt, s mondá megindultan, amint következik:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, nem vagyok én bajnok; vagyok földönfutó, világ bujdosója. Gyilkosságba estem nagy szerencsétlenül s bátyám elkergetett, világgá kergetett szörnyű lelketlenül. Itt vagyok, királyom, felséges királyom, a büntetést vagy kegyelmet szívszorongva várom.

Akkor aztán Miklós feltolta sisakját, s lett nagy álmélkodás. Végigzúgott a sátrakon, végig a nagy sokaságon:

- Nézd, milyen fiatal! Nézd, nézd, még csak gyermek! Komoran hallgatta elébb a király Miklós szavait, de mind jobban jobban lágyult az arca, szelídült a tekintete, s nyájasan, kegyesen kérdezte Miklóstól:

- Nem a Toldi Lőrinc fia vagy te, fiam?

Felelt Miklós bátran:

- Az vagyok, felséges uram és királyom.

- Toldi Lőrinc fia! - szólt most a király messze hallatszó hangon. - Állj fel a térdedről, ti pediglen, urak, hallgassátok szómat. Ez a gyermek Toldi György testvére. Hallottátok, ugye, e gyermeknek szavát? Világgá kergette bátyja kegyetlenül. Úgy van, úgy, jól tudom, világgá kergette. Irigyelte nagy testi erejét, s parasztnak nevelte. Előlünk rejtette, nehogy majd felhozzuk vitézeink közé. Még ez sem volt elég. Gyilkosságra ingerelte, csakhogy kezét rátehesse testvére jussára. Nos, fiatal vitéz - fordult most a király ismétlen Miklóshoz -, felejtsed a múltat, sok nagy sérelmidet. Könnyű a kegyelem, mert nem is vétkeztél. De merthogy a magyar névnek dicsőséget szerzél, én is megszerezem apai jussodat: a te jó György bátyád magától lemondott a maga jussáról, le a te javadra. Úgy van-e, Toldi György?

Nem mondott Toldi György sem igent, sem nemet. Mint a nyárfalevél, úgy reszketett szegény.

- Hallgatsz, tehát úgy van - mondotta a király.

Ám most megszólalt Miklós, könyörgő szemmel nézett fel a királyra, s mondá, amint következik:

- Felséges királyom, én a bátyám jussát bizony nem kívánom, Isten úgy segéljen! Ami az én jussom, az is övé legyen, nekem nincs más kívánságom: vegyen be felséged híres seregébe, most csak közembernek, a többit én aztán majd eligazítom.

- Nem úgy, fiam, nem úgy - mondotta a király. - Mit mondasz: közember? Oldalam mellett lesz ezután a helyed. Tizenkét lóra jár hópénz neked mától. Megértetted, fiam?

S hogy jobban megértse Miklós a királyi szókat, közbe leoldá aranyos, gyémántos kardját: Ihol, nesze, fiam, kösd az oldaladra, ott ennek a helye!

Hát, ha a király világ minden kincsét adta volna neki, örült volna-e annak oly erősen, mint ennek a kardnak! Az ég közepére írja fel a nevét, hírét, dicsőségét! Oda írja, oda!

No, Miklós, jól megfogd ezt a pillanatot, ezt a boldog órát. Ilyen boldog többet vajon leszel-e még? Nézz csak oda, nézz már! Ki jön amott feléd kiterjesztett karral? Mint az anyamadár az édes fiához, akit rég nem látott, kit elveszettnek hitt, úgy repül tefeléd a te édesanyád!

Hej, aki ezt látta, bizony meg nem állta könnyhullatás nélkül.

- Miklós, édes fiam!

- Anyám, édesanyám! Lelkem, édesanyám!

Ölelik, csókolják egymást vége nélkül, szemükből hull a könny, mint a záporeső.

- Ugye hogy itt marad, édesanyám, lelkem? Itt velem, mellettem, szép Budavárában. Hadd menjen haza György. Élje ott világát. Mi maradjunk együtt.

- Együtt, együtt, lelkem, szép magzatom - suttogta Toldiné.