Második könyv

Rozgonyi Piroska

Lajos király egyszer mit gondolt magába? Levetette fényes királyi ruháját, avatag dolmányt vett föl magára, ütött-kopott szűrt kanyarított a hátára, aztán felült egy girhes-görhes lóra, s úgy indult Budáról - hová, no, azt bizony ő maga sem tudta. Elég az, hogy látni akarta az országát s népét, főként a szegényjét. Ide is beállít, oda is beállít, s mint afféle szegény vándorember meghallgatja a nép panaszait. Hadd lám, hogy sáfárkodnak a király emberei? Nem sanyargatják-e a szegény embert? Egy mértékkel mérik-e az igazságot gazdagnak, szegénynek, úrnak meg parasztnak?

Bezzeg hogy Budán egy lélek sem látta, mikor elillant hazulról a király: nem kötötte ám senkinek az orrára, hogy mibe jár. S járhatott-kelhetett bátran az országában, bizony senki meg nem ismerte, úgy nekiöltözködött. Aki látta, aki beszélt vele, legföljebb szegény nemes­embernek nézte. Így aztán sok mindent kitapogatott, amit előtte eltitkoltak az országtartó, törvénytevő nagyurak, s jaj volt annak, akit hamisságban talált.

Sokszor járt-kelt így a király, ha háború nem fogta le a gondját (No, abban volt része!), egyszer vándorlegény, másszor lókupec képében állított be ide-oda, most meg mint szegény kárvallott nemesember ment faluról falura: ellopták három lovát, azt panaszolta, azt kereste mindenfelé.

Már három napja kóborolt, s harmadnap estére egy falu szélére ért, ott megállapodott, lovát kieresztette a rétre (Talán csak nem zálogolják meg!), hadd egyék szegény pára. Éppen nézte, nézegette, melyik bokor alatt verjen éjjeli szállást magának, de mielőtt leheveredett volna, eszébe jutott: az ám, szegény pára, ni, de ímmel-ámmal eszik, bizonyosan szomjas. Volt a falu szélén egy nagy udvarház (valami nagy úr lakhatik benne, gondolta a király), a tágas udvar közepéről messzire ágaskodott a kút gémje, ott éppen jól megitathatná a lovát. Talán csak nem tessékelik ki, ha bebátorkodik, fűzte tovább gondolatját. No, mindegy, úgy lesz, ahogy lesz, szerencsét próbál. Lassú, nehézkes cammogással elindult az udvarház felé, kötőfékszáránál fogva vezette a lovát a kapunak. Mit mondok, kapunak! Csak a helye volt meg, igaz, magyar módra ki volt vetve a kapunak mind a két szárnya még a sarkából is: akinek szeme volt a látásra, láthatta, hogy szabadon járhat itt be minden becsületes ember.

Épp egy szépséges szép leányzó állott a kút mellett, mikor a király belépett az udvarra. Levette kalapját, tisztességgel köszönt:

- Szép jó estét, szép kisasszony! Szabad-e a lovamat megitatnom?

Nagyot nézett a leány, mintha mondta volna: hát ugyan még erre is engedelmet kell kérni? Mosolyogva mondta:

- Hogyne volna szabad! Kerüljön csak beljebb.

A szíves szóra beljebb bátorodott a király, lovát megitatta, aztán készülődött, cihelődött, de a leány megállította:

- Mit gondol kigyelmed? Csak nem megy most tovább? Maradjon itt nálunk éjjeli szállásra.

Hej, de jólesett a királynak a szíves szó, hát még a szíves tekintet! Merthogy szavamat közbe elegyítsem, ifjú legény volt még akkor Lajos király, s ámbátor a szíve le volt kötve, kedvvel pihent meg szeme, lelke a kedves, a szépséges leányzón.

No, de ő most nem király, csak szegény kárvallott nemeslegény, ahhoz kell hogy szabja minden szavát, dolgát.

Hát ahhoz is szabta, s a szíves hívásra ekként válaszolt:

- Köszönöm szíves hívását, szép kisasszony, de én szegény ember vagyok (mutatja a ruhám), majd keresek én nekem illő szállást.

- Miféle beszéd ez? - mennydörgött le a tornácról egy hatalmas, erős hang. - Itt marad kigyelmed! Ha itt esteledett, itt van a szállása!

Akkor már ott is termett egy cseléd, vezette a lovat az istállóba, a király meg szégyenkezve, bátortalan ment fel a garádicson. Onnét szépen betessékelték a nagy ebédlőházba:

- Isten hozott, öcsém - fogadta a gazda, egy szép öregember. Aztán leültette a nagy asztal mellé, mégpedig asztalfőre: ennél jobban meg nem becsülhették volna, ha igazi képében mutatja is magát. Egy szempillantás alatt asztalon termett az ízes vacsora, nagy nehéz kan­csóban a pincének a legrégibb bora, ami jó csak gazdag úri házból kitelheték, sorba mind az asztalra kerüle. S mindből kellett enni, a ház szép leánya oly édesen, oly kedvesen kínálta:

- Vegyen még, kigyelmed! Jaj, de kicsi étkű! No, ebből. No, abból. Még egy falást. Ezt ni!

Sok asztal mellett ült már a király, királyok, fejedelmek asztalánál (közbe-közbe a maga asztala mellett is), de így még magát nemigen érezte. Hiába, hiába, nincs a magyar szívnek kerek földön párja! Lám, őt szegény embernek nézik, s hogy megvendégelik. Egyszer-egyszer kedve jött, hogy kiadja magát, de meg-meg elnyomta ebbeli kedvét, csak maradjon végig annak, aminek először magát megmutatta. Pedig bizony nehéz volt a dolga, mert a bor ugyancsak megoldotta a nyelvét. Már sok pohár ürült, mikor megtudta, hogy kinek asztala mellett ül. Régi híres vitéz, Rozgonyi Pál uram házába került a király. Ismerte a nevét, hallotta jó hírét, de most látta először. Rég visszahúzódott a jó öreg a vén udvarházba. Mért fűzzön virághoz virágot vitézsége koszorújába, mikor úgysincs fia, aki nevét, hírét örökölje?

No, ahogy megtudta, kinek a vendége, csak akkor oldódott meg igazán a király nyelve. Poharat emelt, szép szavakkal felköszönté Rozgonyi uramat. Hanem most már neki is csak kellett valami nevet mondania. Akármilyen szegény ember, neki is van neve!

- Most már tudod, ki vagyok - mondotta Rozgonyi uram. - Hadd hallom hát, öcsém, a te nevedet is.

- Az én nevem - irult-pirult a király -, biz’ az nem híres név. Nincs nagy nemzetségem, ámbátor az apám (Isten nyugtassa meg haló porában is) azt tartotta, azt vitatta holtig, hogy Árpád véréből eredett a mi nemzetségünk - leányágon. (Eddig még igazat mondott, no, most jön a füllentés.) Apátiban van házunk, földünk, s becsületes nevem Csutora György, szolgálatjára.

Töltött Piroska, merthogy látta édesapja szándékát, aki nyomban poharat is emelt.

- Éltessen az Isten, Csutora György öcsém! Egy szóval sem mondok ellent az apádnak. Ha nem is volnál tán királyi sarjadék, látni a szemeden, az arcod vonásin, hogy nemesember vagy. A szegénységedet ne szégyelljed, fiam. Ma fent, holnap lent: ilyen az élet. A gazdag el ne bizakodjon, a szegény el ne csüggedjen. Fiatal vagy, erős vagy, még sokra viheted, még király is lehetsz!

No, de már erre mind a hárman nevettek, legjobban Csutora György. Hogyne nevetett volna a legjobban, szíve közepéből! Hanem mikor a nevetésnek vége szakadt, a királyra került a beszéd sora. Hadd lám, próbált egyet Csutora György, húz-e az öreg szíve a királyhoz?

- Merthogy éppen királyról esik szó - kezdette Csutora -, a mi királyunk, hej, ne szólj szám, nem fáj fejem, de - no, egy szó mint száz, őkigyelme is gyarló ember...

- Kiről beszélsz, öcsém?! - riadott fel az öreg Rozgonyi, s úgy rácsapott az asztalra, hogy táncra perdültek a kancsók, a poharak. De már erre elnevette magát Csutora György, s azt ugyancsak jól cselekedte, hogy tréfára fordította, mert az öregnek szikrádzott a szeme. Azt mondta ez a szikrádzó szem: ne bántsd a királyt! Szent és sérthetetlen!

Hiszen csak nem esett Csutora György a feje lágyára, hogy bántsa saját magát, s nagy hirtelen fordított egyet a beszéden. S merthogy éppen kifordult volt Piroska a konyhára (az volt a neve a ház leányának), mondta lelkes szóval:

- Hej, Rozgonyi uram, kedves bátyámuram! Szegény létemre nagy földet bejártam, sok szép leányt láttam, de e leányzóhoz hasonlatos szépet bizony sose láttam!

- Nono - mondta az öreg -, szép, szép, de több annál, hogy a lelke szép. S közben vizsgálta a vendéget, gyanakodva nézte: hátha nem szegény nemesifjú. Hallott ő már efféle mesét királyfikról, gazdag úrfiakról, hogy szegény legénynek öltöztek, s úgy mentek leánynézőbe! De hiába vigyázta, vizsgálta vendégét, nem tudott eligazodni rajta. Hanem a becsületes két szeme utat talált az öreg szívéhez, s ím, ki hitte volna: nagy teher nyomta a jó öreg szívét, nem tarthatta tovább, szép csendesen szedegetni kezdette róla, mint ahogy szedegetik az almát a fáról, mely földig hajolt nagy terhétől.

- Szép a leány, szép, szép, minek is tagadnám: én szépnek látom őt. S hej, mégsem teljes az én boldogságom. Lásd, öcsém, nincs fiam, csak ez az egy leányom, s az új törvény szerint sok szép földem, házam nem maradhat rája. Őseimnek földje, magam szerzeménye az atyafiaké lesz, akik leskelődnek az én halálomra. Szomorú emiatt az én szívem nagyon, a nagy gondok miatt sokszor nem alhatom. Ej, elég! Nem panaszlok. Igyál, öcsém! Temessük borba bánatunkat!

Koccintottak, ittak, de a vendég nem hagyta szó nélkül: lekívánkozott ajkáról a vigasztalás szava.

- Bizony nem csodálom bátyámuram búját. De, lám, hiszen... Hát nem lehetne segíteni rajta? Teszem föl, elmenne föl Budavárába, király színe elé. Ottan elmondaná szép rendjébe búját-baját s megkérné a királyt: Felséges királyom, engedje meg, hogy fiú legyen az én édes leányom. Írja rá, amit őseim vérükkel szereztek, s amit én szereztem. Aztán még egyebet is mondanék. Ajánlja fel a királynak, hogy lovagi játékot tart, s annak adja leányát, ki valamennyit legyőzte. Meglássa, kigyelmed, nem járna hiába. Mert a mi királyunk - Én mondom ezt kigyelmednek? Hiszen jobban tudja! - szereti ám nagyon a lovagi játékot. Bizony kedvét nyerné ezzel tekigyelmed!

- Mondasz valamit, öcsém! - szólt öreg Rozgonyi, s felvidult az arca, mint az ég a hosszú fellegjárás után. - Úgy lesz, úgy, felmegyek Budára. Elémondom a királynak, amit tanácsoltak. Aztán hadd jöjjenek a vitézek, gazdagok, szegények. Nem bánom én, ha szegény is, ha ágrólszakadt is, aki győz a harcban.

Megnyomta Rozgonyi uram erősen a szegény szót, az ágrólszakadtat, csak úgy biztatta szemével a vendéget: nosza, fiú, próbálj te is szerencsét, hátha... hátha...

De a vendég nem magára gondolt, valaki másra, aki ott van most Budavárában, ott lakik édesanyjával esztendők óta, s aki olyan jól érzi magát édesanyja mellett, hogy nem is gondol a páros életre. Kire gondolt, kire? Ugyan kire másra, ha nem Toldi Miklósra! Hej, de jó alkalom! S olyan szépen végiggondolta Miklós dolgait a király. Lám, esztendő múlt esztendő után, Miklós csak a bajvívásban, hadakozásban lelte kedvét, sorba fűzte a dicsőség koszorúját, híre-neve messze földre szállott, hány szép leány esekedett, epekedett titkon őérette, de ő, ha házasságról beszéltek: vállat vont, ümgetett, nem állott kötélnek. Bizonyosan nem találta meg még a szíve szerint való leányt. No, most megtalálja. Ez ám csak a leány: Rozgonyi Piroska! Ha Miklós meglátja, rabul esik szíve.

Így fűzte a szép, virágos gondolatokat a király, fűzte, míg az öreggel koccintgattak; fűzte tovább, kötögette, mikor lefeküdt a puha nyoszolyába (Piroska vetette), s egész éjjel alig jött a szemére álom. Alig pirkadott, már talpon volt a király, a szűr ujjából eléhúzott egy nagy széles pergamentet, arra írt nehány sort, aztán pecsétet is ütött rája, s szépen bedugta az írást a vánkosok közé. Közben felkelt a nap, fölkelt régen a ház népe is, s elbúcsúzott a vendég - haj, de nehéz szívvel búcsúzott el! Bizony mondom, még túl sem járt a határon, Piroska már olvasta, újra olvasta az írást, mit a vánkosok közt talált! Haj, édes Istenem! Hogy kigyúlt az arca a szép Piroskának! Hogy reszketett keze, kezében az írás! De azt senki ne csudálja: tenger boldogság volt abban az írásban! Meg volt írva szépen, rendjében, okosan, hogy adatik hírül mindeneknek, akiket illet (s még azoknak is, akiket nem illet), igen, adatik hírül, hogy nemes, nemzetes és vitézlő Rozgonyi Pál uram hajadon leánya, Piroska, ez mái naptól fogvást fiúnak tekintetik, örökli apjának nevét, ingó, ingatlan vagyonát, nevezett Rozgonyi Pál uram pedig hadijátékot tart piros pünkösd napján a saját udvarán, s azé lészen a leány, ki legvitézebb lesz a bajvívók között.

És alá volt írva: Lajos király. És ott a pecsétje. No, azt se csudálja senki, hogy Piroska ez egyszer az ágyat vetetlen hagyta, kiröpült a házból, szaladott a kertbe, onnét ki a rétre, szaladott, szaladott, hiába szaladott: vele lépést tartott Toldi Miklós képe. Csak őreá gondolt. Az ő képét látta. Ő a legvitézebb. Van két esztendeje, látta bajvívásban, látta - s megszerette. Szerette titokban, szerette messziről. Jaj, ha most eljőne! Ha küzdene érte! Vaj’ remélheti-e e nagy boldogságot?... Óh, jaj, ha nem jön el! Óh, ha talán nem is gondol rája... Minek is gondolna? Annyi szép leány van Budán, szebbnél szebbek, nála ékesebbek, mért járna utána?

Szegény Rozgonyi Piroska, de megszomorodott! Lám, csak elébb nyílt ki öröme rózsája, s máris hervadozik... Eljön-e, nem jön-e? Mind azt találgatja pünkösd hajnaláig.