Hadijáték Kesziben

Telt, múlt az idő, közeledett piros pünkösd napja, készülődtek a vitézek a hadijátékra. Egy az, hogy a király gondolatja volt a hadijáték, más az, hogy gazdag is, szép is a leány, sok mente alatt megdobbant a szív.

- Hát csak készülődjetek - gondolta a király -, mennél többen lesztek, annál szebb lesz Toldi Miklós diadala.

Sorba, számba vette legjobb vitézeit, erőben, vívásban, lovagi játékban egy sem lépett a Toldi nyomába. Lám, lám, mi lett a „parasztfiúból”! - űzte-fűzte gondolatját a király, s szeretettel pihent meg a lelke Toldi daliás alakján. Igazi lovaggá finomodott, a lovagok közt is első, aki nem tűr durva, ocsmány beszédet, nagy, erős karja mindig kész megvédeni a gyengét, az üldözöttet, s jaj annak főképpen, ki szennyes szóval érinti a nő becsületét, bár sohasem látta, akiről szó esik. Ép testben ép lélek igazán ráillik.

Édestestvére ha lett volna, nem szeretheti jobban Miklóst a király. Nem is hagyta békén, folyvást célozgatott, tréfásan, komolyan:

- No, Miklós, mi lesz már? Mindég csak egyedül? Mikor táncolok már a lakodalmadon?

- Majd, majd, felséges királyom - ütötte el Miklós a házasság dolgát.

No, hanem most, hogy gondolatban már össze is párosította Rozgonyi Piroskával, nem múlt el nap, hogy ne firtatta volna:

- Eljössz, ugye, te is? Már hogyne jönnél el! Hej, az ám a lány, Miklós! Kerek földet bejárhatnád, s tudom, párját nem találnád.

De Miklós csak ümgetett, mondott is valamit, hogy így, meg úgy, lesz annak a leánynak rajta kívül is kezefogója! De mennyi lesz! Jobb így neki, egyedül, magában.

Királyához beszélt, hát szelíden beszélt, de mikor a társai tapogatóztak, kitört nehéz indulatja:

- Ej, hagyjatok békén! Hadi élet való nekem, nem a házasélet! No, lám, csak az kéne, hogyha hadba megyek, pityeregjen, ríjon utánam az asszony! Szó se legyen róla!

Hiszen nem is szóltak többet erről a bajtársak (Ugyan ki mert volna kikötni Miklóssal?), a király is későbbet nemigen pazarolta a szót, hanem mikor felvirradott az indulás napja, mondotta nagy kurtán:

- Miklós, jössz Keszibe!

Hát ment Miklós, hogyne ment volna, mikor a király parancsolta, de hiszen - gondolta - menni csak elmegyek, ám volna bár király leánya Rozgonyi Piroska, úgy sem vívnék érte! Egész úton haragos volt, háborgott az indulatja.

- Még ha kívánnám is a házaséletet, akkor sem verekedném érte - forrongott a lelke jó Toldi Miklósnak. Fellázítá a gondolat, hogy egy leányt így dobjanak prédára. Akárki eszelte ki, még a király is, rosszul eszelte ki, forrott tovább Miklós indulatja. - Hát jó, mondjuk: megvínék érette, leverném valamennyi bajtársamat: elég-e ez arra, hogy szeressen a leány? Hátha amilyen erős vagyok, oly hitvány a lelkem? S hátha valahonnét itt terem egy vitéz, nálamnál erősebb, de alacsony lelkű - s azé lesz a leány, mert erősebb, mint én! Nem, nem, nem verekszem érte!

Így hánykolódott, viaskodott egész úton Toldi indulatja, s még a király is megrezzent tőle, mikor egyszer rátekintett: nem látta még ilyen különösnek Toldi Miklós arcát. Mert kiült arcára, ami belől forrott. Nem szólt a király, bár leolvasta Miklós arcáról, hogy mi viharzott belől. Nem szólt, de az ő arcára is kirajzolódott a gondolatja: szánta-bánta, hogy a dolgot így elhamarkodta. De már hiába, úgy volt, ahogy volt, ezen nem változtathatott, csak nem bolondíthatta ide ingyenvalóságra ezt a sok daliát!

S hogy nekikészült Rozgonyi uram is! S mi tenger vendég gyűlt össze Kesziben! Száz akkora, ha lesz vala az a vén udvarház, kívül szorul a vendégek fele. Nemhogy a házban, de az udvaron se fértek. Bizony, ha nem, hát szépen kikerültek a rétre: ottan veretett fel sátrat vén Rozgonyi, nem egyet, de százat. Magas deszkapódiumok húzódtak körbe, azokon verték fel a sátrakat, sátrak előtt jó szélesen, hosszan terült el a viadal tere: ide ugratnak majd a deli vitézek, itten mérik össze súlyos fegyverüket Rozgonyi lányáért, a szép Piroskáért.

- Itt a király! - jelenti a kürtszó, felriad az éljen, elzúg messze-messze. Tenger nép gomolyog a korláton kívül, csudalátni jöttek messze földről, egymás hegyén-hátán állnak, s szorongva lesik, várják: mikor kezdődik a nagyszerű játék.

Ím, az öreg Rozgonyi levett kalappal vezeti a királyt selyemsátrába. Ezüst haja csillog a napfényben, arca, szeme ragyog a nagy tisztességben. S jőnek sorba nagyurak, asszonyok, világpompájában, s még a nap is megáll, úgy elcsudálkozik a nagy ragyogáson. Hát még a daliák, s a büszke paripák! Ember legyen, aki megítélje, melyik a fényesebb, melyik a csillogóbb: a ló vagy gazdája? Aki gyermek látja, tudom, érjen száz esztendőt, akkor sem felejti, rege válik ebből, szent igaz, hogy rege!

- Vajon vív-e, Toldi? Talán el sem is jött? Hej, ha ő itt lenne! Az ám csak a vitéz!

Így forog, szalad a szó körbe-karikába, mind Toldit szeretné látni, Toldit, a nagy erejű, a páratlan vitézt. Ez is tud, az is tud róla csudás történetet. Százszor is hallották, s mégis meg nem unják. Egy-egy félve mondja: mese ez, nem igaz... Mindjárt letorkolják s megagya­bugyálják. - Nem mese ez, komám!

Toldi pedig ezalatt fel s alá sétált sátrában, szörnyen dúlt-fúlt magában, hogy minek is jött ő ide? Azért, hogy összedugott kézzel nézze a hadijátékot? Meg-megállott, rá-ránézett a társára, Tar Lőrincre, aki tizenegy nemes vitézzel alája volt osztva, aztán megint tovább járt fel s alá, küzködött, viaskodott magával: Tegye-e, ne-e? Ej, ha játék, hadd legyen hát játék! S ezzel ráütötte a pecsétet a furcsa gondolatra.

- Te Lőrinc! - állott meg hirtelen. - Szeretnéd-e feleségnek Rozgonyi Piroskát?

- Hej, hogy szeretném-e! Bezzeg, hogy szeretném. De tán gúnyolódol velem Toldi Miklós? Tudod, hogy balkezű vagyok, s ügyetlen emiatt a kardforgatásban.

- S hátha én megverekedném helyetted? Mindegy nekem, jobb kéz, bal kéz, csak fegyver legyen benne. Hallgass ide, Lőrinc. Felveszem a sisakodat, páncélodat, fegyveredet, s meg­vívok képedben. Senki nem is sejti, hiszen a termetünk csakhogynem egyforma. No, áll-e az alku? Én vívok, s a tied Rozgonyi Piroska.

- Már hogyne állana - mondotta Tar Lőrinc, s szélesre húzódott a szája széle a nem várt örömtől.

Na, szépen megegyeztek. Toldi felvette Lőrinc lovagi ruháját, föltette címerét, a lovára pattant, Lőrinc meg elbújt: ennél több dolga nem akadt a balkezű vitéznek. Hát csak ezt jól végezze, a többit majd elvégezi Miklós.

Egy szempillantás, kettő: Toldi már ott ugratta Lőrinc lovát a bajtársak között, akik előbb nagyot néztek, aztán szép csendesen nevetgéltek: hát ez mit akar? No, nézz oda, a balkezű Lőrinc! Az ám, de milyen balkezű! Sohasem látták még ilyen ügyetlennek. Jobbra-balra hajladozott a ló hátán, ügyetlenül fogta fegyverét, az öklelő szálfát - hát ezen ugyan ki ne kacagott volna!

Hanem csak várjuk rendjét, sorát a dolgoknak. Nézzetek csak oda: magas emelvényre már kiültek az igazlátók, akik régi szokás szerint a bajvívást vigyázzák, a szabály ellen vétőt a vívásról letiltják, s a győzelmet annak ítélik, aki csakugyan győz - nincs helye itt csalafinta­ságnak, nincs helye itt a részrehajlásnak. Sógorság, komaság fabatkát sem ér itt. Ihol, a bajmester is már turkál a homokban: vajon nem rejtett-e gonosz kéz tőrt, hurkot, valami gáncsot beléje? S merthogy semmi sem találtatik a homokban, bajmester uram visszament az igazlátók mellé, s onnét kiáltá messze szóló hangon:

- Vitézek, daliák! Nyitva a sorompó, kezdődik a játék Rozgonyi Pál uram egyetlen lányáért, a szép Piroskáért! Előre, vitézek!

Ki melyik, másik, azt csak sejtik, vélik: valamennyi vitéz arcát nehéz sisak fedi. Zárt sisakos vitézek szépen meghajolnak a király előtt, s így várnak sorukra. Hej, de mennyien vannak! Ember legyen, ki egy lélegzetre elészámlálja őket. A nevüket, címerüket, a lovuknak színét. No, már erre én sem vesztegetek tentát. Voltak, akik voltak, elég sokan voltak, s már előre megmondhatnám... nem mondok én semmit előre, maradok a sorja, rendje mellett. Ihol már kiállott Toldi a porondra, csupa kacagás a dolga, úgy ügyetlenkedik. Bal kezében fogja a nagy öklelőfát, lóg ide, lóg oda, mintha nem is bírná, Isten csudája, hogy ki nem hull belőle. Zeng a rét a nevetéstől, hát hiszen csak zengjen, mert immár le is fordult lováról Butkai (így hívták a vitézt, ki elsőnek állt ki), amint nagy elbizakodtában Toldi felé lökött az emelőfával. Pedig Toldi nem is cselekedett valami nagy dolgot, csak Butkai lovának lába közé ejtette a rúdját: belebotlott a ló, meglódult Butkai, s porba fordult menten a szép szál dalia.

Hej, de megváltozott a kacagás erre!

- Rajta, Lőrinc, rajta! Lám, ki hitte volna! - biztatták arról is, sokan meg a fejüket csóválták: no, lám, no, lám, Lőrinc, a balkezű Lőrinc! Mennyit csúfolódtak vele a bajtársak! Balkezű­sé­gére mi tréfát csináltak! Csak Toldi volt, aki sajnálta, szánta őt, meg-megvédelmezte, el-elhallgattatta a csúfolkodókat.

Lám, most is része van abban a szánakozásnak, hogy kiállt helyette.

De már mindegy, akármi hajtotta Toldit e tréfára, dűlőre viszi a Lőrinc szerencséjét. Már ott a porondon Kompolthi Loránt: komoly ellenfél ez, ezt már számba veszi jó Toldi Miklós is. Összevissza roppan az öklelőrúdjuk, ugyancsak megküzdnek, bele is fáradnak, s hiába, hiába, a bal kéz csak bal kéz - lám, Toldi Miklós a jobbot is hívja: jere, lódíts egyet, te is jobbik kezem!

- Puff! - lent a homokban a vitéz Kompolthi, döng a föld alatta.

Észre nem is veszik, oly hirtelen történt a jobb kéz munkája. Sok ezer szem nézte, s mind nem vette észre, egyedül egy szempár: egy leány szeme párja!

- Toldi volt, Toldi volt! - jajdul fel a szíve szegény Piroskának. Ó, mennyit vigyázta, vajon itt‑e Toldi? Vajon küzd-e érte? Hiába vigyázta, fel nem ismerhette, csak most ismerte meg. Látta ő már, látta vívni Toldi Miklóst lovagi játékban, fent Budavárában. Minden mozdulata lelkébe vésődött - csak addig csalta meg, míg ügyetlenkedett, mostan megismerte egy mozdu­latáról!

Állott Toldi némán a porond közepén, s várta, hogy jöjjenek sorba a vitézek. De ím, nem jön senki. Zúgás-búgás támad, megdöbbenve állnak mind a jó vitézek.

- Varázslat! Varázslat! Ördögi varázslat! Ördöggel cimborált apja, nagyapja is, minden nem­zet­sége, repül szájról szájra. Emberrel verekszünk, ördöggel az ördög! - mondják a vitézek.

Vége a bajvívásnak, vége. Toldi nagy kényesen körbe léptet lován, s szeme odavillan, ahol ül Piroska sápadtan, fehéren. Most látta először Rozgonyi Piroskát. Bár ne látta volna, vagy látja elébb meg!

- Jaj, mit cselekedtem! - búgja Toldi Miklós, s elborul a szeme, megszédül a feje, lovába fogódzik, úgy vágtat el a tenger nép között.

Nem sokan vigyázzák, áldott szerencsére, mert éppen akkor jött a király egy követe egy sereg vitézzel, porosan, fáradtan, minden szem arra néz a király sátra felé. A nagy zűrzavarban nem törődtek vele, s elvágtatott Miklós. Azt hinnéd, meg sem áll a világ végéig.

- Nem, nem - suttogta magában -, visszamegyek, vissza. Lesz, ami lesz, mindegy, nekem immár mindegy. Emberséggel abból már ki nem lábalok, több ez a tréfánál. Hitvány, cudar dolog. Nincsen jussom többé ahhoz a leányhoz. Tar Lőrincnek adtam. Legyen övé, bírja, ha belehalok is!

Lopva visszakerült Lőrinc tanyájára. Ruhát, fegyvert, címert visszacserélt vele.

- No, Lőrinc, szereztem néked feleséget, szépet - mondta Toldi csendesen, búsan. - Nem tudtam, mit teszek... Mindegy immár, mindegy... Bajnok becsületem be vagyon szennyezve. Hallod, Lőrinc, hallod? No, ne félj, Tar Lőrinc. Nem vádollak téged. Csak még egyet mondok: becsüld meg az asszonyt, hallod‑e? Becsüld meg, mert, mert...

Nem kellett, hogy végigmondja, amit gondolt: megértette Lőrinc. Esküdött az égre, esküdött a földre, s Toldi csak hallgatott, komoran hallgatott. Meg sem is hallotta Lőrinc esküvését. Másutt járt a lelke.

Mostan, ugye, szeretnétek tudni, mit hozott a követ, mi hírrel jött olyan nagy lelkeszakadtan? Majd azt is elmondom, most csak azt súgom meg, hogy Prágából indult, s bizony sok ló dőlt ki alatta idáig. Elég az, megakadt e mián a játék, mert sokáig tartott a követ beszédje. Közben folyton változott a király arca (Hej, de rossz hírt hozhatott Lökös uram, a követ!), de mikor véget ért a sokszavú jelentés, intett a király: kezdődjék a hadijáték újra!

Kezdődött s újra kezdődött, meg-megdöndült a föld, de már döndülhetett, egy sem érte utol balkezű Lőrincet. Vége lett a viadalnak, oszt már az igazlátók dolga kezdődött. Már bizony tetszett, nem tetszett igazlátó uraiméknak, ki kellett kiáltani a Tar Lőrinc nevét. Ím, ő lett a győztes a bajvívás során, őt illeti meg a koszorú s a leány. A többieknek is jut egy s más ékesség: szebbnél szebb fegyverek, övek, mentekötők, arannyal, gyémánttal gazdagon kirakva. De a leány egyé, az csak egynek juthat, balkezű Lőrincnek.

Már ott is áll Lőrinc, várja a koszorút Piroska kezéből. Még fején a sisak. Meghajtja magát a király előtt, meg az igazlátók előtt, akkor feltolja sisakját, s diadalmasan tekintget körül: ide nézzetek, enyém lett, enyém lett Rozgonyi Piroska!

Tied lett, Tar Lőrinc? Várj csak egy keveset. Nézz fel Piroskára! Láttál-e hirtelen letépett virágot? Ehhez hasonlatos Rozgonyi Piroska. Ijedten tódulnak az ő sátra köré asszonyok, leányok. Költik, szólítgatják édesgető szókkal: ébredj, kis galambom, gyönyörű virágom. Nem húz szíved hozzá? Mondd meg, tulipánom!

Ébredez Piroska, bágyadtan néz körül, s szint’ elalél újra, amint Lőrincre néz, aki áll, álldogál bambán, szégyenkezve.

- Nem, ezt nem engedjük! - zúgnak a daliák, s tízen is készülnek újabb viadalra. Mit bánják, hogy ördög! Újra verekesznek életre-halálra, nemcsak úgy tréfára.

Látja, hallja Piroska, hogy mi készülődik, nem, azt nem engedi. Mi haszna már neki e bús viadalban? Hiszen itt volt Toldi, látta verekedni. Ha nem verekszik bár, ha meg nem gyalázza, lassankint felejti, de meg is gyalázta! Mindegy immár neki, ha ő megvetette...

- Jövel csak, Tar Lőrinc! Feleséged leszek. Ez az akaratom. Az én akaratom.

Így akarta, így lett. Mindjárt gyűrűt váltnak. Fenn egy emelvényen megszólal a zene, a bús magyar zene. Asztalokhoz ülnek a fényes vendégek. Legfelül a király, mellette Piroska. Úgy eltréfál vele, meg is nevetteti.

- Ha már így van, így van - ezt mondja az arca, s szóval így folytatja a nagylelkű király -, derék legény ő is... Apám apródja volt...

Aztán tovább űzi-fűzi az enyelgést. A végire meg nagy-nagy örömet tartogat Piroskának: üzenetet az özvegy királynétól. Aki hívja őt Budára, anyja helyett anyja lesz majd neki!

Így csepegteti a jó király az édes cseppeket Piroska poharába. És összecsendülnek a poharak, serlegek. Éltetik a királyt, éltetik Rozgonyit, hát még a mátkapárt! Lassankint a szívek keserű­sé­ge megédesedik, mosolyogni próbál a bús menyasszony is, csak Toldi ül mogorván, ő mosolyogni sem próbál (hiszen próbálhatná, az lenne csak kudarc!), nem, ő nem mosolygott, csak ült, ült az asztal végén, onnét tapadott szeme, lelke Rozgonyi Piroska halvány orcájára!

De csak addig tartott Toldi szótlan búja, míg a király s a hölgyek felállottak az asztal mellől s elszéledtek, akkor aztán kitört a fojtott indulat, fenékig hajtotta a nagy ezüstkannát. Nem látott a világ még ilyen vad kedvet! Táncra kerekedett, szörnyű szilaj táncra, recsegtek-ropogtak az asztalok, székek, összebújva nézték maguk a vitézek, hogy mit művel Toldi mennydörgős kedvében...