A prágai kaland

Gyűltek, gyülekeztek Trencsén mellett a magyar hadak, indult Lajos király is Budáról nagy, fényes kísérettel. Budán, Pesten s amerre elvonult a király, tenger nép verődött össze, csuda­látni. Hiszen volt is csudálni való. Mert ilyen hadbaindulást sem látott még ember, mióta a világ: világ. Hosszú sorban rengeteg nagy szekerek döcögtek az úton, megrakva hordókkal, kenyerekkel, mindenféle ennivalókkal. Jó, jó, kenyér nélkül, bor nélkül csak nem megy el messzi útra a király az ő népével (Ki tudja, kapnak-e az úton elegendőt?), de mire való a rengeteg sok aranyos, cifra hintó? Minden hintó elé hat ló volt fogva, s minden három lóra esett egy kocsis, valamennyi olasz gúnyában. Hát ló mennyi, amit vezetéken vittek! S mind felnyergelve, de milyen nyereggel! Ragyogtak az aranytól, ezüsttől, csillogó díszektől. Szekerek előtt, szekerek mögött, oldalt egy sereg cseléd, s mind olasz gúnyában, harisnyásan - ugyan mi szükség van ennyi ingyenélőre? Talán bizony nem is hadba, de lakodalomba megy a király!

No, majd meglátjuk, bízzuk csak rá.

Ott volt már a magyar sereg Trencsénben, mikor a király megérkezett, s hogy végigjárta, -nézte a gyönyörű hadat, mosolygott elégedetten, bólintgatott, egyikkel-másikkal szóba állott, aztán visszahúzódott a sátrába s megírá levelét a cseh király-császárnak. Azt írá pedig levelében a király, hogy: bizony megesmérem, kedves király bátyám, birodalmi császár, hogy bár fiatalabb vagyok, mint te, még nem valék nálad. Szégyellem is nagyon, de hát sok gondom volt, hiszen tudod te jól, nekünk királyoknak tenger sok a dolgunk... Ámde most, hogy éppen Trencsén mellett a hadam, s idejövék, hogy megszemléljem, gondolám: közel esik Prága, könnyűszerrel meglátogathatnám én kedves bátyámat. Nem mennék én haddal, csak udvari néppel, s némi ajándékkal: éppen azért kérlek, küldj nekem levelet, mégpedig hit alatt, királyi pecséttel: magamnak s népemnek nem lesz bántódása.

Háromszor is elolvasta a cseh király a levelet, fejét csóválta, nem akart hinni a szemének. Talán a követ nem mondta el az egész üzenetet? Vagy elmondta, s Lajos csakugyan meg­ijedett? De hátha csak színleli az alázatosságot? Mért gyűjtötte össze hadát Trencsén mellett?

Hát bizony, sehogy sem tetszett ez a dolog a cseh királynak, nem is mert válaszolni a maga eszétől, hanem nyomban tanácsot hívott egybe. Választófejedelmek, érsekek, világi nagyurak voltak a tanácsban, ezeknek felolvastatá Károly a magyar király levelét, mit szólnak hozzá. Ő maga előrebocsátá, hogy rettentő nagy veszedelemtől tart, szükségesnek vélné, hogy hadba szálljon minden tartománya, de a választófejedelmek s a többi urak csak úgy ímmel-ámmal vették a dolgot, nemigen lelkesültek a háborúért, ellenben nagy igyekezettel magyarázgatták jóra Lajos király levelét.

- Ugyan mi veszedelem fenyegethetne? Idézték - megjelent. Ezt majd feljegyezzük róla, hogy le ne tagadhassa. Ajándékot hoz - mi adónak tekintjük.

- Helyes - mondotta a császár. - S ha éppen cselt vetne, mi is vethetünk cselt..., s lesz majd erősebb fegyverünk is...

No, ebben szépen megnyugodott a bölcs tanács, s nyomban írta is válaszát a császár: édes méz volt annak minden szava. „Csak jere, édes öcsém, ölelő karokkal, tyúkkal, kaláccsal vár a te szerető bátyádurad.” Lajos király pedig, ahogy Károly levelét kapta, titkos tanácsra hívta az urakat a trencséni várba. Maga Toldi strázsált az ajtón, nehogy egy szó is kijusson a tanácskozásból. Bezzeg, hogy a vitéz urak, amint megértették a király szavából, hogy Károly császár voltaképpen tőrbe akarja csalni a magyar királyt mézes-mázos szavú levelével, szörnyű haraggal kardjukra ütöttek, s egy szívvel-lélekkel kiáltották: Hadd induljon a sereg! Be kell vennünk Prágát!

- Be kell vennünk, be!

De a király lecsendesítette az urakat.

- Nem úgy, urak! Nem izenek én hadat Károly császár ellen. Magam megyek hozzá, szemtől szembe akarok állani vele, hadd ismételje meg az izenetjét.

- Baj lesz ebből, felség - mondották az urak. - Félünk, megcsúfolja magyarok királyát a csehek királya.

- Ej, mi baj lehetne - vágott közbe Toldi -, ha én is ott leszek!

Mosolygott a király, szeretettel nézett jó Toldi Miklósra. A tekintetével végigsimogatta leghívebb vitézét. Aztán intett a kezével, csend lett, halálos csend a teremben.

- Figyeljetek ide - kezdette a király. - Kalandra indulok, de nem könnyelműen. Ajándékot ígértem a császárnak, hát viszek is. Láttátok, ugye, hogy mi sok szekérrel, hintóval jöttem. Nos hát, ezekkel megyek én Prágába. Szekerek s hintók mellett szere-száma nem lesz a mindenféle cselédnek. De milyen cselédek! Olasz gúnyában csupa magyar vitéz! Jól tudom, nem volna illő ez a játék: hívott vendég áruló módjára lépjen egy városba. Ám, ti nem tud­játok, hogy mit tervel ellenem a császár. A követünk megneszelte, hogy foglyul akar engem ejteni. Nos, ha ezt akarja, ám csak próbálja meg. Kardra karddal, cselre csellel felelek én!

Az öregeknek még mindig nem tetszett a dolog: féltették a királyt, hátha balul üt ki a vakmerő kaland. De nem merték ingerelni, mert jól ismerték a természetét: mennél jobban intik, csendesítik, annál jobban nekitüzesedik. De ha már így van, ahogy van: javallották, hogy Toldi legyen a király személyes inasa, a vitézek színe-java legyen a kíséret, meg a „cselédség” is. Szépen pennára szedték a java vitézek nevét, mindössze sem sokat, de Toldi még a keveset is sokallotta: minek annyi ember? Közben a király parancsolta Laczfi Endrének, hogy a hadak élén ő is induljon két nappal később, ő is törjön be Morvába, s nézze, hogy melyik út visz egyhamarább Prágába...

Egy szó, mint száz: aprajára meghányták-vetették a tervet, s másnap éjjel indult Lajos király olasz gúnyás vitézeivel, rengeteg szekérrel, hintóval. Hej, mit kacagtak a vitézek, míg olasz bőrbe bújtak! No, csakhogy kikacagták magukat, mert az úton nem volt helye a kacagásnak, pedig bizony nehezen állották meg, ha egymásra néztek. Különösen Toldi... Hej, Uram Jézusom, milyen figura volt, milyen maskara volt!

Hát volt, amilyen volt, Toldi is, a többi vitéz is, mindegy, csak a kaland sikerüljön. Hiszen majd meglátjuk, sikerül-e, nem-e.

Elég az, hogy a kezdet nem volt erősen biztató: mindjárt a határnál akkora őrség fogadta, hogy felével is megelégedhetett volna Lajos király. Voltak három annyin, mint a magyar vitézek, s ugyancsak megadták a tiszteletet a királynak: elöl-hátul, a szekerek, a hintók mellett sűrűn csillogtak-villogtak a cseh lándzsák. Összenéztek titkon a magyar vitézek, az olasz bőr alatt feszült az acéling, a szekereken volt fegyver elegendő: hej, csak engedné a király, elbánnának ők a cseh lándzsásokkal!

- Nem, nem - intette le a király a szilajvérű vitézeket. - Csak mutassatok nyájas arcot.

Há’szen mutattak is, jelekkel diskuráltak is, s egy órát sem mentek együtt, a magyar vitézek annyit már megértettek a nyelvtörős szavakból, hogy szeretnék a cseh bajtársak megkóstolni a magyar bort.

- Adjunk-e nekik? - kérdezte Toldi a királyt.

- Nem, nem. Egy korty italt se adjatok nekik. Hanem aztán ott, ahol megállunk, pihentetünk, hagyjátok, hogy - emeljenek el egy hordót!

Jól gondolta ezt ki Lajos király. Amint első este megállapodtak, tábort ütöttek, s a magyar vitézek színleg hortyogni kezdettek, szép suttyomban lehengergettek egy hordót a szekérről, s bezzeg, hogy mind egy cseppig megitták a cseh vitézek. Másnap, harmadnap is kiürítettek lopva egy-egy hordót - ez volt ám az élet! Világ végére is elkísérték volna Lajos királyt.

Még meg sem érkeztek Prágába, híre ment előre, hogy mi tenger ajándékot hoz a magyar király. Csődültek a népek mindenfelől csudalátni, s Prága város kapujában olyan nagy tisztes­séggel fogadták a királyt, hogy a szentséges római pápa sem kívánhat vala ennél nagyobb tisztességet. Zászlókba borult a város, a vár, zúgtak a harangok, s a kapuban ékes beszéddel üdvözlé az érsek. Aztán nagy fényes kíséret szegődött mellé, úgy kísérték a városba, a császári palotába. Nem a várba, ahol lakozott a császár, no de, mindegy: majd oda is elmegy Lajos király.

No, ha tisztességgel fogadták, meg is emberelte Lajos király a város elejét: az urakat, a tiszteket, az előbbkelő polgárokat mind meghívta vacsorára. Hanem aztán ez a vacsora nem afféle mesebeli vacsora volt, hogy azt mondja: tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt. Tál is, tányér is, étel is, ital is volt itt elegendő, több annál, csak úgy folyt a mindenféle jó lé.

- Dínomdánom, sógor, ez ám csak a jó bor! - mondogatták a magyar vitézek, s sűrűn koccintgattak a cseh urakkal, akik fenékig hajtották a serleget, merthogy ilyen finom bort nem ittak, mióta a világra születtek. Virágos kedve kerekedett a királynak is, pedig tudta, hogy bezárták Prága kapuját, s szép szerént meg sem nyílik az. Még akkor sem lohadt le a kedve, mikor jött a császár követe, s mondá Lajos királynak, hogy császár őfelsége hallott már Lajos király megjöveteléről, örvend is annak erősen, merthogy úgy is illik: szolga az uránál tiszteletét tegye, s adóját elhozza. El is várja holnap fent a várban, kegyesen fogadja őt is, adóját is, máskülönben Prága kapuja többé előtte meg nem nyílik.

Jó képet vágott a király a dölyfös üzenethez, még meg is kínálta a követet: igyál, ecsém, te is, tudom, megszomjaztál, míg ideloholtál. Fiam, Toldi, serleget a markába!

Nyomott is egyet Toldi, de akkorát, hogy a követ nem bírta, Toldi tartotta a serleg talpát: úgy hajtotta fenékig. S folyt tovább az eszem-iszom, dínomdánom, s mire kivirradott, mind asztal alá fordultak a cseh urak, de bezzeg, a magyarok állották a vigasságot: egy az, hogy jobban győzték az ivást, más az, hogy vigyáztak is magukra. Ittak, ittak, de úgy ittak, hogy a serleg sohasem ürült fenékig.

Hát odakint a városban mi történt? Ott sorban állottak a rengeteg nagy hordók, azt mind csapra ütötték, ihatott boldog-boldogtalan, amennyi beléfért, népség, katonaság: hadd emle­ges­sék meg a magyar király vendégjárását. Virradatkor aludott az egész város: mindenkit levert lábáról a magyar király bora. Hiszen csak erre vártak a magyarok, nosza, először is a város kapujához, az alvó őröket egy szálig megkötözték, aztán sorba járták az utcákat, a részegen alvó, fetrengő katonákat szintúgy megkötözték, s akkor: rajta, rajta! Megpendült a dob, recsegett a rézkürt, vad lárma verte fel az alvó Prága csendjét. Szikráztak a kövek a paripák patkói alatt, veszettül vágtattak utcáról utcára, erre-arra száguldottak a magyarok, hogy mennél többnek lássa az álmából felriadott nép - haj, égszakadás, földindulás, szaladj te is, pajtás! Hiszen szaladtak is összevissza az álmos szemű csehek, volt jajgatás, ordítozás, összevissza lárma. Pedig vért nem is ontottak a magyar vitézek, csak inkább a levegőbe vag­dalkoztak, de mindegy: a megrémült emberek szeme ezerszámra látta legyilkolni a katonákat, a polgárokat, s mire a nap felragyogott: csupa fehér zászlót látott lobogni a házakon. Kegyelem! Kegyelem! Mind ezért rimánkodtak a fehér lepedők. Hát a cseh vitézek hova lettek? Azok bizony vagy megkötözve fetrengettek, vagy ide-oda elbújtak: azt hitték, egész hadsereg lepte el a várost.

Jó, jó, de mi lesz, ha észreveszik magukat? Hogy voltaképpen egy csapatnyi magyar forgatta fel Prágát? Gondolt erre is Lajos király, nosza, a kapuhoz, ki kell azt nyitni! Az ám, ha az olyan könnyen menne! Nehéz vashevederek a kapun, lakat temérdek rajta, de mekkora lakatok: szent igaz, hogy jól bezárták Lajost a kalitkába. Sebaj, itt van Toldi: széles vállát nekifeszítette a kapunak, emelintett rajta egyet, hogy megropogott a csontja belé, de bezzeg recsegett-ropogott a kapuzár, bomlott a fő fal is: szörnyű döndüléssel kifordult a kapu.

- Most őröket ide! Se ki, se be! - kiáltott a király.

Nyomban elállották a kaput a magyar vitézek, de hogy, hogy nem, egy cseh valahogy kisurrant köztük, s lóhalálában nyargalt a várba, hírt adni a császárnak: oda Prága, oda! Bevette a magyarok királya.

- Ohó, öcsém, várj csak! - rikkantott Toldi Miklós. - Vágtatott a király, mellette Toldi, szélnél sebesebben, nyomukban válogatott vitézek, közben Toldi előreugratott, s mikor éppen a lépcső aljába ért a hírvivő cseh, úgy kólintotta fejbe szeges buzogányával, hogy menten fűbe harapott. Merthogy a várban semmit sem tudtak arról, mi történt a városban, míg odafent békén aludtak, csak most, hogy széllel-lobbal ott termett a király kicsiny csapatjával, kezdettek észretérni: nem így szokott egy hűbéres uránál megjelenni! De nem ám!

Már fent vannak a palotában, Toldi mindenütt a király oldalán, üti, löki félre a cseh alabár­dosokat, vagy három szobán így lökdösik át magukat, aztán - nincs, aki bejelentse a magyarok királyát, s hát ha volna, kérnék-e erre: nagy zajjal belépnek a nagy palotába, ahol a császár ült aranyos trónusán, két oldalán tíz fejedelem, mind a hűbérese, körös-körül alabárdos vitézek: így várta a császár a tizenegyediket, magyarok királyát.

Belép Lajos király, nyomában a magyar vitézek, a császár ránéz merőn, gőgösen, várja: mi lesz, hajt-e térdet-fejet neki Lajos király. Hiszen azt várhatja. Visszanézte Lajos merőn a császárt, szemét le nem vette róla, csak nézte, nézte, nem szólt csak egy szót sem.

- Kezdjünk már valamit, felséges királyom - szólott halkan a háta mögött Toldi. - Sehogy sem tetszett neki ez a hosszú hallgatás: égett a föld a talpa alatt, még jobban égett kezében a buzogány, amint ütésre szorongatta. De Lajos király csak hallgatott, hallgatott, pedig Toldi már a sarkát is nyomkodta felséges urának. Végre is a császár szólalt meg. Intett a hírnökének: eredj, szólj neki, lépjen már közelébb. Mi dolog az, hogy nem hajt térdet-fejet nekünk?

Hangos szóval szólítja a hírnök Lajos királyt: lépjen hát közelébb, hajtson térdet-fejet, de Lajos csak hallgatott tovább. Most már a császár szólította meg:

- Hallod-e, szolgám, lépj közelebb, hajts térdet-fejet, aztán te is helyet foglalhatsz oldalamon.

Lajos király erre sem mozdult meg, csak hallgatott tovább. Hiszen várhatott is ezzel még a király, ha szól, úgysem hallották volna a szavát, mert egyszerre szörnyű zaj, riadalom támadt, csakúgy belódult a terembe egy porlepte hírnök, s lihegve, lelkendezve jelenti: vége Csehországnak... magyarok betörtek... Hadainkat szétverték... leölték... talán már ide is elértek...

Akkor már betámolygott a második követ is: Oda Prága! Magyar elfoglalta!

Haj, bezzeg hogy leszaladt a gőg, a kevélység a császár arcáról s helyét elfoglalták mindenféle színek: kékült, zöldült, sárgult, el is feketedett, s mint a nyárfa levele, szegény, úgy remegett. Csak ezt várta Lajos, most már megszólala:

- Ím, eljöttem hozzád, Károly király, császár. Azt kérdezem tőled: hozzak-e még adót?

- Ej, ej, fiam, fiam - mosolygott a császár kényszerülten -, micsoda beszéd ez? Tréfa volt az egész. Tréfámra tréfával fizettél: rendben vagyunk, nemde? Vagy talán haragszol? No, no, csillapodjál. Mondom, hogy tréfáltam. Addsza már a kezed, legyünk jó barátok. Nem elég tán a szó? Foglaljuk írásba: legyen feleséged a kicsi leánykám, ha felnő, s ha tetszik, s vele szálljon rád majd Cseh- és Morvaország, ha - fiam nem lenne. Akarod? Akarod. No, hát kezet rája.

Nyomban paroláztak, írást is csináltak, de Toldinak nem tetszett az ilyen békesség. Micsoda béke az, ha elébb vér sem folyt? Nem is állotta szó nélkül, buzogányát megsuhogtatá s mondá kemény szóval:

- Halljátok-e, tizenegy királyok! Uratokat, Lajos királyt úgy ne szolgáljátok, hogy agyatokba rontom arany koronátok!

Így, így, szóról szóra így mondotta Toldi, de Lajos király mosolyogva csitította: No, no, fiam, Toldi! Aztán a tizenegy királyok felé fordult, s mondá azoknak is, mosolyogva mondá:

- Már ez ilyen ember! Mi magunk is alig bírunk vele. Bizony, amit mond, meg is teszi Toldi!

No, de vérrel vagy vér nélkül, elég az, hogy szent lett a békesség, írásba foglalták, szépen aláírták, lett aztán erre olyan dínomdánom, hogy híre ment hét országra, még azon is túl. Három nap s három éjjel szólt a muzsika, döngött a padló császár palotáján, folyt a jó magyar bor, akkor aztán negyedik nap lóra pattant a király, s vígan kocogott haza vitézeivel.

Meghiszem azt, vígan. Sikerült a kaland, de még hogy sikerült! Madarat lehetett volna fogatni a királlyal. Rég is nem volt ilyen adakozó kedvében. Még haza sem ért Budára, útközben gazdagon megajándékozta vitézeit, legkiváltképp Toldit: nevére íratta Szalonta várát, amelyhez járt ötvennyolc telek, nagy rétek, erdők, malmok - hej, mi tenger vagyon, elég volna grófnak!

No, Miklós, örülsz-e? Örült is, nem is. Most, hogy vége volt a prágai kalandnak, s hazafelé tartott: újra meglepte szívét a bánat. Minek a nagy vagyon? Mit csináljon véle, ha nincs felesége? Feleség, feleség! Hiszen azt ő kapna százat is, nem egyet, de mit ér, ha nem éppen azt, azt az egyet, Rozgonyi Piroskát!

El-elmaradozott a seregtől, végre el is maradt egészen, csak nagy, nehéz bánatja volt vele, - no meg - Bence. A fiatal Bence. De lett volna Toldi szívén ezer akkora bánat, mint amekkora volt, akkor is felkacagott volna, megpillantván Bencét. Tiszta csuda, hogy meglátta, mert a feje is alig látszott ki, úgy telerakta lovát, magát mindenféle cókmókkal.

- Hát te mit csináltál? Mit raktál magadra? - kacagott fel Toldi.

- Hogy mit? Amit csak lehetett. Hej, uram, mégiscsak jó dolog a háború. Ha nem csurran, cseppen - sunyított ravaszul az együgyű legény.

- Rögtön mind lehányod! - rikkantott rá Toldi. - Mit! Hát te raboltál? Nesze a váltsága! S odadobott neki egy zacskó aranyat.

Hiszen egy zacskó arany is valami, de Bencének szörnyen lefittyent az ajaka, mikor a sok drága holmit le kellett raknia. No, nem is csuda. Mi tenger drágaságot indított útnak! Volt ott vagy négy vánkos, de még derekalj is. Aztán lóvakaró, cingomb. Balta, fövenyóra, vasaló, bőrlámpás, patkószeg, s más ilyen kincset érő holmi. Keservesen nézett vissza Bence a drága holmira, de bezzeg nem a lova: vígan kocogott Toldi Pejkója után. Most már lépést tarthatott vele. Tarthatott, mert a Pejkónak a gazdájához igazodott a járása, csak úgy ment, mendegélt, szomorúan ügetett. Így jár a ló, ha gazdája búsul, sóhajtozik.

Toldi pedig többet nem törődött Bencével, nem a sereggel, nem senkivel: az ő lelke otthon volt már. Otthon, a szalontai várban.

- Hátha mégis, hátha... - tűnődött, hánykolódott a lelke. Aztán szépen rajzolni, színezni kezdte a jövendőt. Talán még nem késő. Elmegy Piroskához, megköveti szépen. Megkéri a kezét Rozgonyi uramtól. Aztán lába elé borul a királynak. Elmondja majd a kegyes királynak a szíve bánatját. Nem fogja tagadni megtévelyedését. A király is ember, ő sincs hiba nélkül, majd megbocsát neki. Tar Lőrinc? Ej, keressen más asszonyt az a gyáva féreg!

Így fűzte, fűzögette Miklós az aranyszálú gondolatokat, festette, festegette a színes képeket. Látta már Piroskát a szalontai várban, a vár kapujában: ott áll órák hosszat, s néz a messze távolba: jön-e már a hadból az ő vitéz ura? Ó, ha így lehetne!

Arcáról eltűnt a komorság, szívéről leszakadt a nagy bánat terhe, s hogy megkönnyebbedett a szíve, megérezte a Pejkó is, repülve repült, hogy utolérje, el is hagyja társait. Tarka virágos réten repül át a Pejkó, rétről be erdőbe: mindegy neki, repül tovább, mint a madár. De egyszerre csak keményen megrántja fékje szárát Toldi:

- Megállj, Pejkó, megállj!

Éles sikoltást hall a vitéz, aztán látja, amint a sűrűben eltűnik egy lovas: ölében egy nő rémülten sikoltoz, jajgat, hogy sír belé az erdő.

- Utána! Utána!

Percig sem habozik a jó Toldi Miklós. Tudja, hogy mi történt, s mit kell cselekedni. Valaki nőt rabolt, utána, utána! Megöli a cudart.

Vágtat a Pejkó hegyre föl, völgybe le, árkon-bokron át, már nyomában Toldi a rablólovagnak, látja, hogy ölében egy szép leány hever aléltan. Sziklás hegy tetején áll a rabló vára, oda nyargal, Toldi meg nyomában. Csaknem egyszerre ugratnak be a kapun. Ott az udvaron leugranak a lóról mind a ketten, a rablólovag utat nyer a zegzugos várban, de Toldi nem enged, kergeti szobáról szobára, míg egyszerre csak megmozdul lába alatt a padló, süllyed alább, alább: vak sötét pincébe zuhant le szegény Toldi Miklós... Vak sötét pincébe, keserves rabságra.

Ha várod, várhatsz rá, Rozgonyi Piroska!

Pedig várja szegény, szívszakadva várja... Hej, mert őneki is azt súgja valami: hátha mégis, mégis...