Kelepcébe kerül vitéz Toldi Miklós

Még nem indult volt el Lajos király a prágai kalandra, mikor Rozgonyi uram Piroskát felvitte Budára. Szép háza volt Budán Rozgonyi uramnak, de rég, nagyon rég üresen állott ez a ház. Merthogy fiúval nem áldotta meg Isten, elfordult a kedve az udvari élettől, ottan magát minek mutogassa? De, lám, a király kegyelme fiút adott az öreg bajnoknak, hej! de megfiatalodott egyszerre! Újra megkívánta a fényes, lármás udvari életet, nem volt maradása Kesziben: kiürült a vén udvarház, s helyette megtelt az a másik, Budán, mely oly sokáig némán, üresen szomorkodott.

Álmodni sem merte volna Rozgonyi uram, hogy öregsége így megaranyozódjék. Hiszen ami igaz: igaz, balkezű Lőrincnél kedvére valóbb vitéz is nyerhette volna meg Piroska kezét, ő maga is gondolt Toldira, de hát így volt megírva a sors könyvében: öreg szíve belényugodott. Büszke öröm töltötte el keblét, ha a király nagy kegyelmére gondolt, s hát még, mikor tapasztalta, hogy a király épp oly kegyesen, nyájasan fogadja a budai palotában is, amilyen kegyes, nyájas volt hozzá Kesziben! Szép gyöngén kézen fogta Lajos király Piroskát, úgy vezette az özvegy királyné elébe, aki éppen a nappali teremben üle, mellette, körülötte királyok, nagyurak leányai, százan, ha nem többen. Piroska remegve térdelt le a nagyasszony előtt, megcsókolta a csókra nyújtott kezet, s földre sütött szemmel várta sorsát: megnyeri-e kedvét a király anyjának.

- Állj fel, leányom - szólt a királyné kegyesen, nyájasan. - Itten maradsz az udvaromban, udvari leánynak. Sok szépet hallottam rólad a fiamtól, s az én királyfiam nem szokott csalódni. - S intett egy szépséges szép leánynak, aki nem vala más, mint a bosznyai bán leánya, világszép Örzse, mondá neki: a te udvari leányod lesz Rozgonyi Piroska! Szeressétek egymást.

Aztán szétoszlott az udvar, ment a két leány kéz a kézben, vezette, vitte gyorsan Örzse Piroskát az ő fészkébe, még szót sem igen szóltak, csak egymásra néztek, egymás bús szemébe s testvérekké lettek!

- Szeretlek, szeretlek - mondotta Örzsike. - Látom a bánatot a te szép szemedben, s szeretlek tégedet a te bánatodban. Óh, nézz a szemembe! Bánat lakik ott is, titkos nehéz bánat. Szeress te is engem!

Őrizte egész nap szíve titkát a bosznyai bán lánya, de este, hej, este, mikor nyugalomra tértek, odasompolygott a Piroska ágyába, ölelte, csókolta s bánatát meggyónta: szereti a királyt, magyarok királyát. Szereti, bár Lajos el van már jegyezve!

Sírt Piroska, keservesen sírt, siratta szegény Örzsét, holott sirathatta volna magát is. Hátha ő kiöntené szíve bánatát! Nem kisebb ez annál. Talán még nagyobb is. Akit ő szeret, az sem tud az ő szerelméről, sőt meg is alázta. Nem, nem gyónta meg szíve titkát, de leste, várta, mikor jön Toldi Budára. Hátha mégis, hátha mégis... Apja folyton sürgeti a menyegzőt, sürgeti a jegyese is (Égett a föld Lőrinc talpa alatt, hátha nagy hirtelen megfordul a szerencséje?), de Piroska húzta, halasztotta a menyegző napját - hátha mégis, hátha... Mert százszor, ezerszer fogadkozott, hogy Lőrincé lesz csak azért is, ha belepusztul is, de százegyszer, ezeregyszer mást mondott a szíve. Óh, szegény Piroska!

Fetrengett vala pedig jó Toldi Miklós sötét pince földjén, mialatt Piroska lelke így vívódott. Mikor lezuhant, elvesztette eszméletét, s hogy ébredezni kezdett, tehetetlenül feküdött a nyirkos, köves földön: oda szegezte testének szörnyű fájdalma. De lassanként magához tért, szeme belemeredt a vak sötétségbe: vajon hol lehet most? El-végig gondolja, hogy mi történt vele. Vak sötétség vette körül, s mégis világosan látott, szörnyű világosan. Rablólovag foglya lett, többé nem látja meg Isten áldott napját. Itt senyved el szép fiatalsága.

De ím, egyszerre gyenge világosság szűrődik felülről a vak sötétségbe. Hej, de nagyot dobbant a szíve! Gyenge világossággal gyenge reménység szűrődött a szívébe is. Gyenge, de reménység! De hallga, odafent van valaki. Hallja nehéz léptek dobogását s várja szívdobogva az emberi hangot. Nem emberi hang volt, vadállati hang volt, amit ő most hallott. Kegyetlen, lelketlen, durva, kárörvendő.

- Élsz-e, Toldi Miklós? No, csak élj - halálig! Innen ki nem kerülsz, itt fogsz elsenyvedni! Tudod-e, ki vagyok? Jodok az én nevem. Nem ismersz? Ismerj meg. Megölted apámat, a híres cseh vitézt Duna szigetjében. Emlékezel rája? Vagy tán elfeledted? Eszedbe juttatom, el sem is felejted - itt döglesz meg, kutya! Azt hitted, ugyebár, hogy leányt raboltam? Hahaha! Megjártad! Az én húgom volt az, akit elraboltam! Hallod, Toldi, hallod?

Sajgott, nyilaldozott minden porcikája jó Toldi Miklósnak, de mi volt testének sajgása amellett, ahogy a szíve sajogott, a lelke háborgott. Ha csak talpra állhatna! Motozta, kereste a kardját, hogy azt felhajítsa a nyílás felé s úgy oltsa ki gonosz lelkét a haramiának. Megtalálta kardját, de csak azért, hogy még rettentőbb fájdalom szaggassa a szívét: Toldi Miklós nem bírta felemelni kardját, s tehetetlen dühében „nagy nehezet búgott”...

- Hát élsz!? - kiáltott le most egy rikácsoló női hang. - No, csak élj! Tudd meg, enyém vagy, az én rabom vagy. Van-e mátkád? Van-e feleséged? Hát gyermeked van-e? Sem ez, sem az nem borul a te sírhalmodra. Éheztetlek, szomjaztatlak, de úgy, hogy ne halj meg! Hallod, Toldi, hallod?

Jodok húga volt ez, Jodovna.

- Oh, jaj - nyögött Toldi - minő aljas lélek! Vadállatnál vadabb. Jaj, hát ilyen is van! - S szíve majd megszakadt, gondolván egy másik leányra. Akinek lelke hófehér, aki beillenék angyaloknak seregébe s akit ő oly durván megsértett!

Hej, ha innen kikerülhetne, de lemosná a gyalázatot, mit könnyelmű pillanatban önfejére zúdított!

Ha innen kikerülhetne! De volna ereje a régi, s ez a régi megszázszorosodnék, rab maradna holtig, hacsak csudát nem tesz érte a jó Isten.

Nem történt csuda, történt egyéb. A cseh király megsokallotta a rablólovagok garázdálkodását, s merthogy erősen szégyellette a kudarcát (kitűnt, hogy a magyar sereg csak megmutatta magát s az ő serege eszeveszett futásnak eredett), hát mondom: merthogy erősen szégyellette kudarcát, le akarta mosni valami nagy cselekedettel a gyalázatot, s nosza elrendelte, hogy sorba vegyék a rablófészkeket, kő kövön s rabló életben egy szál se maradjon!

Hát elindult a had rablófészkek rontására-bontására, rablólovagok irtására, azalatt meg Jodovna mást gondolt: drága ételeket, italokat eregetett le Toldinak, hadd szedje össze magát, térjen vissza régi ereje s akkor kezdi a kínzást. Hiszen jól kigondolta ezt az ördöglelkű leány. Lassan, lassan visszatért Toldi régi ereje, s hogy ismét talpra állott, a vak sötétségben körül­tapogatta börtönét, hátha valahol ajtót találna. Ajtót, akármilyen nehéz vasajtót, lenne rajta zár száz, nem egy, mázsás valamennyi, annál is nehezebb, széles vállát nekifeszítené, ahogy Prágában cselekedte, a sarkából kipenderítené! De hajh, nem volt az ő börtönének ajtaja. Torony volt az, körös-körül kőfal. Próbálta kardjával feszegetni a követ - próbálhatta: földbe gyökeredzett szikla volt körös-körül a fal! S egyszerre csak kettétört a kardja! Nem is ketté, diribbe-darabba. Hiába, hiába szörnyű nagy ereje, itt kell elpusztulnia!

Kicsordult a könnye tehetetlen dühében, harapta a karját szörnyű nagy haraggal: mit ér a nagy erőd, mit acélos izmod, rontani-bontani, ha nem tudod börtönöd falait! Így dühöngött szegény Toldi Miklós, mikor felülről ismét gyenge világosság szűrődött le a vak sötétségbe. A gyenge világosság útján gyenge, lágy női hang, nem az a durva, nyers, rikácsoló, mit először hallott.

- Hallgass ide, Toldi, világhíres vitéz! Akarsz szabad lenni? Rajtad áll egyedül. Légy az uram, Toldi, s megbocsátom néked az apám halálát. Még többet is teszek. Ma éjjel megölöm tulajdon bátyámat. Mienk lesz e szép vár, annak tenger kincse. Élünk nagy vígságban, világ pompájában. Akarod-e, Toldi?

Megfagyott a vér Toldi ereiben e szörnyű szavakra. Most csak hazudnia kellene, vissza­szerez­hetné szabadságát, talán teljesülne szíve legfőbb vágya. De az ő nemes lelke felháborodott az ördögi teremtés ajánlatán, s öklét rázva kiabált fel:

- Hallgass, te boszorkány, rút ördögi lélek! Hej, csak szabaduljak s kezemre kapjalak, beléd fojtom ördögi lelkedet!

- Úgy!? - sikoltott Jodovna (De megdurvul egyszerre a lágy, hízelgő hang!) - hát akkor itt rothadsz, büszke Toldi Miklós. Nem kellek én neked? Féreg egyen meg hát!

Arra becsapta a kis lappancs-ajtót, szörnyű nagy haraggal elszelelt Jodovna, s szegény Toldi Miklós ott maradt a vak sötétségben. Mikor van éjjel, mikor van nappal, honnét tudta volna? Gyenge világosság sem szűrődött be azután többet. Napok múltak, míg ledobtak egy falás kenyeret, kőnél keményebbet. Vajon hány nap múlt el így: ki tudná megmondani? Az erőre, életre kapott test újra sorvadott, aszott, szegény Toldi Miklós kegyetlen sorsának megadta már magát.

De egyszer csak mi történt? Szörnyű zaj, lárma, szitkolódás, káromkodás, jajgatás zúgott-morajlott le a börtönbe, s felülről a szűk nyíláson pattogtak le a szikrák, szállott, kavargott a füst s már-már fojtogatni kezdette Miklóst: vége, vége, itt kell elvesznie gyalázatos módon! Recsegnek-ropognak a gerendák, szörnyű robajjal zuhannak le kőfalak, nagy, nehéz vasajtók, de ezen a rettenetes ropogáson-recsegésen, zuhanáson, dördülésen is áttör Miklós bömbölése: a ketrecbe zárt oroszlán hangja ez, mely mérföldekre hallatszik, meghallják ezt is!

- Még van itt valaki! - hallja Miklós a kiabálást. - Fogoly bizonyosan. Keressük, vitézek!

Útbavezeti Miklós hangja a keresőket, kötelet eresztenek alá s annál fogvást felhúzzák Isten szabad ege alá. Szabad lett, szabad!

Vitték egyenest Károly császár elé, s ott elémondá Toldi, hogy ki s mi ő, hogyan jutott a rabló kezére. S elmondán ezt szép rendiben, szóla ekkor, amint következik:

- Felségednek köszönhetem életemet, szabadságomat. Addig meg ne lássam szép Magyar­országot, míg egy szálig ki nem irtom a cudar zsebrákot! Csak egy kardot kérek vitéz kardom, csak egy lovat kérek Pejkó lovam helyett!

Hiszen adott a császár, hogyne adott volna, kardot is, lovat is Toldinak. Tenyerükön hordozták, dédelgették, s bizony hordozhatták, meg is érdemelte: egy hét, kettő alighogy eltelék, írmagja sem maradt a zsivány népségnek. Ezt ugyan senki nem csudálja, ki Toldi Miklósnak eddig való nagy csuda dolgait hallotta, de már az csuda volt, amit mostan mondok: félek, nem hiszitek, pedig nem hazudok. Hát az történt egyszer, amint jó Toldi Miklós a császár lován ügetett egy erdőn át, hogy csak elejébe nyerít egy pej paripa, nyihog-vihog, örvendezik: bezzeg, hogy a Pejkó volt, Toldi kedves paripája! Hej, édes jó istenem, volt öröm! Rajta volt a nyereg a Pejkón úgy, ahogy elhagyta, mikor Jodok vára udvarán leszökött róla, de még két-kéz kardja is ott lógott: nem akadt emberfia, aki Pejkót lefogja, pedig bizonyosan sokan megpróbálták.

- Ember vagy, nem állat! - kiáltott Toldi s megölelte, megcsókolta kedves paripáját. Aztán felpattant rá, s még csak most jött az igazi haddelhadd: zsiványnépnek szörnyű pusztulása.

Amit egyszer Toldi feltett magában, végre is hajtotta. Húzta a szíve hazafelé, húzta erősen, de hiába, addig el nem hagyta Csehországot, míg egy fia zsiványt talált. Így kívánta ezt a magyar becsület.