|
Nem maradott egyedül Piroska az apai
házban, mikor Toldi eltávozott: vele maradott az emésztő bánat, a
rettentő önvád. Tépelődött, vergelődött szegény, keserű
vádakkal illette önmagát. Lám, szerette s szereti őt Toldi s ő ezt
nem érezte meg. Ha megérzi vala, nem köti életét Tar Lőrinchez, a
gyávához, aki nem átallotta hitvány módon szerezni meg az ő kezét. De hát
nem volt-e hitvány a Toldi cselekedete? Nem, nem! Most már talált rá mentséget.
Bizonyosan próbára akarta tenni az ő szerelmét! De ő ezt nem érezte
meg, nem értette meg akkor. Oktalan tépelődés, oktalan önvád: késő,
késő! Hűséget esküdött a gyáva Lőrincnek, inkább senyvedjen el
emésztő bánatában, inkább haljon meg szörnyű halálnak halálával,
semhogy esküjét megszegje. Leroskadt Szűz Mária képe elé, hozzá
könyörgött: segíts, Szűz Mária, Megváltó édesanyja, nehogy megtántorodjam.
Elmerült az imádságban, észre sem vette, hogy Lőrinc visszaódalgott a
házba. Visszaódalgott, de nem mutatta magát. Látta, mikor Toldi elvágtatott
Pejkó paripáján a sötét éjszakában, talán világgá is bujdosott, de mégsem merte
bántani Piroskát: félt, hogy Toldi megérzi s visszajön a világ végéről is,
megtorolni az ő durvaságát.
Nem, nem maradt egyedül Piroska, vele
maradt a bánat s az önvád. Toldi Miklós sem egyedül vágtatott el a sötét
éjszakában, vele vágtatott a bánat. A bánat s az önvád. Egyik sem maradott el
tőle. Marcangolták testét, lelkét. Az egyik azt mondta: boldogtalan lész
te koporsód zártáig. A másik azt mondta: magadra vess, te vagy okozója. Egyszer
közel volt hozzád a boldogság s te elszaladtál előle. Most már szaladhatsz
utána, sohasem éred utol.
Így vívódott, tusakodott, vergelődött
Toldi Miklós lelke, míg a Pejkó nyargalt árkon-bokron át s meg sem állott, míg
Nagyfaluba nem ért. Minek jöttél ide, Toldi Miklós? Ugye azért, hogy kisírd
magadat édesanyád keblén? Sírhatsz, mostan való nagy bánatod feneketlen,
sohasem sírod ki! Édesanya meleg csókja, lágy ölelése, nyájas szava - mind
hiába való, Toldi búját, nagy bánatját le nem csillapítá, Anikó húgának
nevetésén, pajkosságán el sem mosolyodott. Nem volt maradása a szülői
házban. Kérdezni is alig merik: hová, merre. Komoran, szinte szó nélkül búcsúzik,
menekülve menekül a zord magányosságba, a szalontai várba. Mikor a király ezt a
várat ajándékozta, szomorú kedvvel fogadta az ajándékot: mit ér a vár, ha nem
Rozgonyi Piroska annak az asszonya? Lám, mégis jó, hogy van vára, ahová
elrejtőzhetik bánatával. Ahol senkinek sem tartozik szóval, felelettel.
Nem kérdezi, nem faggatja senki: mi bajod, Toldi? Nem vigasztalják sértő
tréfaszóval: ne búsulj. Búsuljon a ló, elég nagy a feje.
Hát itt csakugyan szíve szerint
búsulhatott, bánkódhatott. Egyedül volt a nagy, kongó házban. Egyedül
bolyongott szobáról szobára. S ha ki-kiment a vár falára, onnét belemeredhetett
a nagy, a végtelen messzeségbe, senki meg nem háborítá. Nem, őt senki meg
nem háborítá, egyedül a Piroska képe... Elbujdoshatik vala a világ végire, oda
is elkíséri az ő képe, az ő szomorú, hervadozó arca. Hej, nem volna
szomorú, nem is hervadozna ez az arc, az ő szívét sem szaggatná, nem
tépdesné éles körmével a bánat keselyűje, ha ő itt volna valóságban!
Be megtelnék ez a nagy kongó ház, ha megcsendülne egyszer az ő édes
hangja! Meleg fészekké válnék a komor, rideg vár, annak minden zuga!
Meg-megáll egy házban, a legszebbikben s
elsóhajtja: ez lenne az övé! Az asszony háza! Újra meg újra bejárja a várat,
képzelete rakosgatja a fészket, egy-egy pillanatra felejti, hogy az ő
álmodozása hiú álmodozás s e pillanatokban mérhetetlen az ő boldogsága. De
ezek csak pillanatok. Elmúlnak, elenyésznek s marad a zord, a kegyetlen
valóság: üres a ház! Üres az asszony háza!
- Lakatot rá, hogy ne lássam többet! - tör
fel kebléből a vad fájdalom.
S lakatot, nehéz lakatot tesz az asszony
házára. S ettől kezdve nem találja helyét. Hull az őszi, hideg ólmos
eső, lelkére rászakad az emésztő unalom. Cél nélkül, ész nélkül
munkába kap, összecsődíti a jobbágyokat, rombol, épít, újra rombol, amibe
ma belekap, holnap abbahagyja. Aztán jön a tél, fehérbe borul erdő,
mező s szilaj kedvvel űzi reggeltől estig erdő, mező
vadjait. De megunja ezt is, a magányos erdő-mezőjárást s hát még a
hosszú téli esték mily kietlenek egyedül! Ám ennek könnyű az orvossága,
üzen szerteszéjjel a környék urainak s megtelik esténként a kongó ház víg
vadászcimborákkal. Klastrom volt eddig a szalontai vár s most egyszerre zajos,
vad tivornyák fészke lett. Borba, féktelen tivornyákba próbálja temetni szíve
nagy bánatját, mindhiába! Haj, mi lett belőled, Toldi Miklós! Ha látna,
nem ismerne reád a te édesanyád. Arcod beesett, hajad kusza, szemed vörös a sok
tivornyától. Hát hangod mély zengése, búgása hová lett? Durva, rekedtes. Olyan,
amilyen a tivornyázó embereké.
Hiszen nem maradott titok a szalontai
szakadatlan tivornyázás. „A rossz hír szárnyon jár”, elszárnyalt az Nagyfaluba,
s merthogy egyéb hír sem jött Szalontáról, nem volt otthon maradása a jó
nagyasszonynak, szólott egyszer az öreg Bencének:
- Hallod-e, hű szógám, fogj be,
mindjárt fogj be! Megyünk Szalontára, hadd lám, igaz-e, mit temondálnak róla.
Nem! Az lehetetlen. Nem! Az hihetetlen. Az én fiam! Miklós! Ugye, lehetetlen?
Ugye, hihetetlen? Fogj be, öreg, fogj be!
Haj, szegény Toldiné, mit kellett megérned!
Egy szóig igaz volt, mit róla hallottál... Lám, most is foly a vad tivornyázás,
durva röhögéstől, szilaj táncolástól hangos Toldi vára. Most is, hogy
befordult a nagyasszony szekere az udvarra, szörnyű dínomdánom, hejehuja,
dobogás, kurjantás verődött ki... Igaz hát, igaz hát! Majd megszakadt
szíve szegény nagyasszonynak.
Na, Miklós, mi lesz most? Hová bújsz? Jön
az édesanyád! Amint befordult a szekér az udvarra, a fiatal Bence, aki künt
ácsorgott, szaladt az urához, odasúgott neki:
- Uram... a nagyasszony... az apám... Jaj
nekünk!
Mondjam-e, hogy mindjárt elpárolgott a bor
gőze Toldi fejéből? Jő az édesanyja! Jő és nem szaladhat
elébe ölelő karokkal, örvendező szókkal: anyám, édesanyám! Inkább
ezer halált halna, semhogy így kerüljön anyja elébe. Ami még nem történt
Toldival, most megtörtént: kisompolygott a házból, aztán futva-futott az
istállóba, hirtelen felkapott a Pejkóra s mire édesanyja belépett a házba,
árkon-bokron túl volt.
Na, szegény Toldiné, volt mit lásson,
mikor a házba benyitott. Szinte visszatántorodott a bor gőzétől, még
inkább attól, amit látott. Asztal körül, asztal alatt, asztal tetején ittak,
táncoltak, hortyogtak fia barátai. A jó öregasszony undorodva nézett körül s
szíve majd megszakadott a gondolatra, hogy e tivornyázó népség közt találja az
ő kedves fiát. De Isten szerette a jó nagyasszonyt: lám, lám, az ő
fia, az ő nevelése mégsincs ezek között!
- Ki ebből a házból! Kitakarodjatok,
fiam megrontói!
Aki táncolt, annak megroggyant a lába; aki
ivott, annak torkán akadt a bor; aki az asztal alatt hortyogott, ijedten riadt
fel, mintha csak a végítélet kürtje harsant volna meg a házban. Pedig csak egy
gyámoltalan öregasszony hangja volt az! Zavarodtan néztek össze az urak, egynek
sem jött szó az ajakára, aztán körülnéztek bátortalan, keresték a gazdát s
merthogy volt gazda, nincs gazda, mind ahányan voltak, szégyenkezve
kisompolyogtak. Csak az ifjú Bence maradott benn, meghúzódva egy sarokban,
reszketve, mint a nyárfalevél.
No, Bence, lesz most haddelhadd! Hiszen az
nem is maradt el. Kikapta az apai jusst, hogy nem lehetett emiatt panasza.
- Hát ebadta kölyke, ingyenélő
korhely! - zúdult reá az öreg haragja s közben csak úgy pattogott, suhogott a
hátán az ostor nyele. - Azért váltottál fel a kisuram mellett, hogy elrontsd
őkegyelmét!? Hát ezt tanultad tőlem?
Csihi-puhi, vágta-szabta, ahol találta s
bizony vérbefagyva hagyja, ha a jó nagyasszony le nem csendesíti.
Jól volt ez így, rászolgált erre öreg
Bence satnya sarjadéka. De hová tűnt Miklós? Keresik a várban, a vár minden
zege-zugában, az udvaron, a csűrökben, az istállókban: kereshették, ki
tudja, hol nyargal, merre hajtja szégyene s bánatja? Vártak rá egy hétig,
vártak rá kettőig, közben a nagyasszony tisztára takaríttatá a várat, hogy
nyoma se maradjon a vad tivornyáknak, aztán átaladá a kulcsot a várnagynak s
nagy búsan hazaszekerezett Nagyfaluba...
|