|
Hajtotta, kergette Miklóst a szégyen, a
bánat, sokáig azt sem tudta, hol jár, merre jár. Mindegy volt neki, akárhol. Ha
rágondolt édesanyjára, lángba borult arca a szégyentől, szeretett volna a
föld alá süllyedni. De hiába, a föld nem nyílt meg alatta s a Pejkó csak
vágtatott vele tovább, tovább, vitte az ösztöne Budavára felé. Vagy tán mégis
Miklós akarta így? Nem, nem tudta kiverni szívéből Piroska képét, az a kép
hívta, csalogatta: jere, jere, nézz meg, egyszer, utoljára. Nézd, hogy
lehervadtam nehéz bánatomban!
- Lehervadott, elfonnyadott... mind ezt
hallja Toldi Miklós.
Száll a hír hozzá, budai házába, tódítva,
tetézve. - Megverte az ura... de hányszor megverte! Annak a betegje...
Így zaklatták lelkét, így tépdesték,
marcangolták szívét, mióta Budára érkezett. Pedig Lőrinc amaz este óta sem
szóval, sem kézzel nem bántotta Piroskát. Hervadott, fonnyadott ő anélkül
is. Beteg volt a szíve, gyötrődött a lelke, emián sorvadott liliom
termete, emián fonnyadott arcának rózsája.
- Meg kell halnod, Lőrinc! - zúgott,
morajlott Miklós haragos indulatja, s meg-megrendült lába alatt a padló, amint
fel s alá járt házában, nagyokat dobbantván. Fojtogatta torkát a düh, a
féktelen harag s újra meg újra zúgta-búgta: meg kell halnod, Lőrinc!
Levette sisakjáról a tollat, szólította a
kapust (foltozó varga volt a mestersége) s mondta neki, amint következik:
- Eredj nyomban Tar Lőrinchez. Mondjad
neki: holnap hajnal előtt, Duna szigetjében legyen ott. Egyedül. A
vasöltözetjében. Én is ottan leszek. Életre-halálra megvívunk mi ketten. De
jöjjön! Különben az utcán ütöm le, mint a veszett kutyát!
Hát bizony, fura dolog volt, hogy lovag
lovaghoz foltozó vargát küldjön ilyen üzenettel, de már mindegy: elég az, hogy
a varga kicsípte magát négy szegre, nagy kevélyen végigment az utcán,
beállított Tar Lőrinchez, elémondta mondókáját, Lőrinc meg szépen
végighallgatta s ámbátor közben nagy kedve kerekedett, hogy a fura követet
kilódítsa, de mégis a dolgot meggondolta: akárki volt a követ, Toldi Miklós
követje volt az!
Nem lódította ki a vargát, de sőt,
bosszúságát visszafojtva, szelíden válaszolt, amint következik:
- Vidd vissza, jó ember, az urad tollát.
Nem ez a törvénye a lovagi viadalnak. Lovagot lovag csak lovag által hívathat
viadalra. Erre az üzenetre nem megyek el.
Elment a varga, de csak azután ijedt meg
igazán Lőrinc. Hej, mi lesz most! Ha Toldi meghallja az üzenetet, vak
indulatjában még a házára tör s úgy táncoltatja végig rajta tollas buzogányát!
S ha nem tör a házára, kimehet-e ő az utcára, míg Toldi Budán lesz?
Beleizzadott szegény Lőrinc, aztán meg a hideg rázta ki a gondolatra, hogy
akár itt, akár egyebütt találkoznia kell Toldival. Napokig nem mozdult ki a
házából s éjjel-nappal rajta volt az acéling, kapuján, házán nagy nehéz
lakatok: se ki, se be!
No, de nem ülhetett otthon az ítélet
napjáig, nagyot gondolt; azt gondolta, hogy megy a király színe elé, elémondja
az ő keserves állapotját. Úgy tett, ahogy elgondolta: nekiöltözött, mintha
hadba menne, páncéling szorította mellét, hátát, oldalát, kardot kötött
oldalára, kétélű gyilkot szúrt az övébe, úgy ment a királyi palotába,
jobbra-balra kapkodva a fejét arra mentében: nem jön-e valahol Toldi.
Nagyot nézett a király, mikor Lőrinc
állig fegyverben elejbe borult. Nem így szoktak a király színe elé lépni.
- Oh, felséges uram, én dicső
királyom - így kezdette Lőrinc -, bocsásd meg énnekem, hogy így jöttem
kegyes színed elé. Nem jöhettem másként: Toldi Miklós reám les, akármerre
járok.
- Toldi Miklós!? - szól a király
álmélkodva s aztán int: csak folytasd.
- Úgy van, Toldi Miklós. Amikor Kesziben a
bajvívás volt, rávett engem, hogy ruhát cseréljek vele. Hogy ő megvív
énhelyettem Piroskáért. Meg is vívott az én képemben. Enyém lett a leány. Az
ő szíve aztán szerelemre lobbant. Megbánta a tettét s most meg akar ölni!
- Toldi Miklós! Toldi! - kiáltott fel a
király hitetlenül. - Ismételd még egyszer. Mondd el aprójára, hogy történt,
mint történt.
Aprójára elmondotta Lőrinc, s
hallgatta a király komoran, bosszúsan. Ezer ráncba borult szép magas homloka.
- Nos, akkor - szólt a király -, te sem
vagy lovag, Toldi Miklós sem az. Még ma törültetem neveteket a lovagi sorból. Letépetem
rólad a lovagok díszét. Letépetem Toldi Miklósról is. Eredj, többé ne lássalak!
Még ki sem támolygott Tar Lőrinc,
szólíttatá a király a testőrkapitányt s parancsolá neki: fogassa el
Toldit, verettesse vasra, zárassa tömlöcbe!
Király ha parancsolja, bizony nem
kérdezik, miért, nosza, mint a kopók a nemes vadat, űzik, hajszolják
Toldit, aki mióta visszajött a varga az üzenettel, nem találta helyét,
elszáguldott Budáról, belevetette magát rengeteg erdőbe, hátha ott
lelohadna emberölő haragja. De bújhatta az erdőt, nem lohadott szilaj
haragja, forrott, lobogott bosszúszomjas indulatja s éjjelenként
vissza-visszajárt Budára, ha valahol kezére kaphatná Lőrincet!
Most is, míg a kopók az erdőben
keresték a nemes vadat, utca sarkán leskődött az: megneszelte, hogy Tar
Lőrinc kibújt az odújából. Éppen jött Tar Lőrinc a királyi palotából,
hol lovagi díszétől megfosztották (Bánta is ő, csakhogy Toldit vasra
verik s nem kell félnie tőle!), nagy bátran léptetett le a hegy oldalán, a
Duna felé, mikor hirtelen, váratlan elejbe toppant Toldi Miklós.
- Velem jössz te mostan! - ordított
Lőrincre Miklós, s mellen ragadva lódítá előre, Duna partjára. Ottan
beledobta egy csónakba: el Duna szigetjére! Hiába vergelődött Lőrinc,
nem volt menekvés Toldi keze közül. S hogy megérkeztek a sziget partjára,
mondta Toldi: no, most pihenj egyet, Lőrinc. Meg kell verekednünk
életre-halálra. Egyikünk itt marad. Nézz ide. Egy szál kard van velem. Te állig
fegyverben. Nem lehet panaszod. No, csak pihenj, Lőrinc!
Lenyomta Lőrincet a földre, hogy
pihenjen. Hiszen lenyomhatta, nem volt ez pihenés. Ha most a föld megnyílt
volna, jaj, de jó lett volna! De a föld nem nyílt meg. Ha most az ég
megszakadna s onnét szárnyas angyal szépen leszállana olajággal s szólna:
békesség légyen a földön! De az ég nem szakadt meg, szárnyas angyal nem
szállott le, nincs segítség sem égen, sem földön: készülj a halálra,
balkezű Tar Lőrinc!
Hát - készült a halálra. S ha már meg kell
halni, ne haljon meg gyáván. S ki tudja? Hátha őrá mosolyog a vak
szerencse? Összeszedte magát Lőrinc, bal kezébe kapta kardját, vágott
eszenélkül, elkeseredetten, sorba fogja ki, sorba üti félre Toldi nehéz
kardját. Merthogy Lőrinc bal, Toldi jobb kezével forgatta a kardot,
visszásan, furán ment a bajvívás s Toldiban már forrott a düh, a bosszúság,
hogy folyton csak a levegőt szabdalta. Nosza, gondolt egyet, bal kézbe
kapta ő is a kardját, szörnyű suhintással lecsapódott a kard s holtan
terült el a földön balkezű Tar Lőrinc!
Aztán - szaladott Toldi, belevetette magát
a csolnakba, át a budai partra, ki a hegyek közé, erdők
sűrűjébe! Azonközben Lőrincet megtalálták a szigeti apácák, hírt
adtak Budára, jöttek a szolgák, hajón átvitték a holttestet, s mikor éppen
letették a tornác földjére, nyílt az ajtó: Piroska lépett ki rajta.
Piroska! Piroska! Oh, mi lett
belőled! Haj, de megfonnyadtál, gyönyörű virágszál! Nézzetek csak
oda, alig áll a lábán! Aztán amint ránéz ura holttestére, éles sikoltással
lezuhan a földre. Vége, vége, vége! Letört a virágszál. Megért a halálra.
|