|
Szárnyon jár a rossz hír, elszárnyalt
Nagyfaluba, oda szárnyalt tán legelébb: világ bujdosója lett Toldi Miklós! Haj,
szegény nagyasszony! Isten csudája, hogy meg nem szakadt a szíve. Az ő
fiát, az ő édes fiát mivel nem vádolják! Anyai szív elhiheti-e ezt?
Mondhatja esküszóval az egész világ: nem hiszi a nagyasszony. Akit ő
dajkált, nevelt, akit ő mindig csak szépre, jóra tanított s akinek eddig
minden cselekedete Istennek tetsző vala: vetemedheték-e rablásra,
sírfosztogatásra?
Azt hiszi eleintén, rossz álom volt a hír,
de jő mindennap, nő, növekedik, sokasodik: nincsen otthon nyugovása a
szegény anyának.
- Fogj be, öreg Bence, megyek a királyhoz.
De aztán egyebet gondol. Az özvegy
királynéhoz megy elébb Visegrádra. Ő is anya, meg fogja érteni anyai
szívének nagy erős bánatát, szószólója lesz a királynál. S
felkészülődik a nagyasszony, elékeresgéli ami drágaság van, nagy summákat
érő a vén házban, hogy ne menjen üres kézzel... Ihol az aranykoszorú, gyémánttal,
rubinttal ékes: akkor viselte fején, mikor hitet mondott az urának. Hát a
karperec, ura jegyajándéka, nagy kincset érő ez is. S itt egy színehagyott
öv, de tele van rakva drágakövekkel: ezeket mind lefeszítgeti, összerakosgatja
egy csomóba. Ami csak drága ékesség volt a háznál, mind összeszedte. El nem
adta volna világnak minden kincséért, mostan odaadja a kedves fiáért!
És felültek az eleséggel jól megrakott
szekérbe: elöl a két Bence, az öreg s az ifjú. Emez a gyeplőt fogja, amaz
egész úton tanítja, oktatja a fiát: így, fiam, így. Így kell hajtani a lovat.
Né egy kő! Kikerüld! Né - ott egy göbbenő! Ne zökkentsd belé a
szekeret, szépen, módjával ereszkedj át rajta. A hátsó ülésben pedig üle a
nagyasszony mellett Anikó: így mentek Budára, Isten tudja, hány nap, hány
éjszaka.
Ottan pedig azzal a hírrel fogadták, hogy
nincs itthon a király. Elment a rettentő nagy sereggel Olaszországba,
mégpedig Nápoly ellen, ahol az ő kedves öccsét, Endrét, gyalázatos módon
megfojtották. Megfojtatá gonosz lelkű Johanna királynő, merthogy
tulajdon férjét nem akarta maga mellett elismerni királynak. Korona helyett
hurkot adatott Endre királyfinak! Az vala pedig a rend, hogyha a király nem
volt Budán, helyette az anyja, az özvegy Erzsébet igazgatta az ország dolgát s
ilyenkor Visegrádról Budára költözött. Hiszen ez így éppen jól volt: a
nagyasszonynak nem kellett Visegrádra menni, mostan mindjárt elémondhatta
panaszát. S hogy a királyné színe elé bocsáták, elé is mondá, amint következik:
- Felséges királyném, szavam meg ne
bántsa, Toldi Lőrinc özvegye vagyok én. Van egy fiam, Miklós az ő
neve. Ismeri őt egész ország, ismeri őt egész világ. Két marékkal
szerzé az országnak a hírt s dicsőséget, haj, de nekem száz marékkal a
keserűséget!
- Jó, jó - szólalt meg a királyné hidegen
-, ne dicsekedj vele, a sírfosztogatóval! Ismerem személyét, ismerem a hírét,
meggyalázta a lovagok rendjét. Gyilkolt is, rabolt is. De csak megkerítsék,
szörnyű lesz a büntetése: én mondom ezt neked!
- Nem, nem, az nem igaz, megkövetem
felséges királyném, az nem lehet igaz. Ártatlant ért a vád, az érseknek átka.
Nem lehet sem gyilkos, sem rabló Toldi Lőrinc fia! Az én fiam! Akit én
dajkáltam! Akit én neveltem!
És leborult szegény nagyasszony a királyné
lábához. Zokogva könyörgött: legyen a királynál fia szószólója. És kezdé
kirakosgatni a drágaságokat...
- Szedd föl, vigyed ajándékod! - kiáltott
a királyné nagy indulatosan. - Azt hiszed, nincs nekem aranyam, gyémántom?
Inkább mondass rajta misét fiad bűnös lelkéért. Nem leszek a szószólója.
Hadd lakoljon a bűnös. Lám, lakol az ártatlan is. Az én ártatlan fiam is.
A tied tán drágább?
Megfagyott a könny Toldiné arcán, meg a
szó ajakán a rideg, lelketlen beszédre s szédülten támolygott ki a palotából,
rároskadott Anikó vállára, aki remegve várta künn nagyanyját.
- Oh, jaj, mi történt? Mit mondott édes
nagyanyámasszony?
- Nincs szíve - nyögte a nagyasszony.
Egyebet nem mondott.
De mire a szállásukra értek, erőt
vett a nagyasszony lelke háborgásán s mondta hangos szóval:
- Ha nincs is kegyelem a királynénál, lesz
a királynál. Megyek utána, ha térdig kopik is a lábam. Nem hagyom az én édes
fiam igazát!
- A király után! - szörnyülködtek. - Mit
gondol! A messzi idegenbe!
- Megyek, megyek - csökönyösködött az
öregasszony. - Mostan éppen nagy sereg búcsúsnép indul Rómába, ahhoz szegődik
s majd az úton addig kérdezősködik, míg a királyt megtalálja.
- Nem, nem, nagyanyámasszony - mondotta
Anikó -, azt nem engedem meg! Ha valaki elmegy, az csak én lehetek. Fiatal
vagyok még, győzöm a gyaloglást. Velem jő Bence is. A fiatal Bence!
Ugye, Bence, eljössz?
- Világ végére is!
- No lám, nagyanyámasszony! Egyet se
búsuljon. Maradjon csak itthon. Mi ketten Bencével elzarándokolunk. Meglássa,
hogy lesz sikere annak!
Körülfogták az öregasszonyt, addig
beszéltek, addig könyörögtek, hogy megadta magát. Elkísérte őket a
búcsúsok tanyájára, ottan keserves búcsúzással elváltak egymástól: öregasszony,
öreg Bence indultak hazafelé nagy búsan, Anikó s az ifjú Bence meg csak ezt
várták, uccu! otthagyták a búcsúsok tanyáját, vettek lovat kettőt, vitézi
ruhát is kettőt, fegyvert elegendőt (Volt rá költség bőven,
ellátta az öregasszony!), hamarosan felöltözködtek, lóra kaptak s sebes
vágtatással elvágtattak Budáról. Várhattak rájok a búcsúsok: mire azok
nekicihelődtek, árkon-bokron, hegyen-völgyön túljártak ők!
|