Fráter Mikola

Hát csak hadd menjen a két vitéz (mármint Anikó meg Bence) Isten hírével, majd találkozunk még velük valahol Taliánországban, most mi addig maradjunk itthon, míg nem látjuk Piros­kát: él-e még szegény? Hát Toldi, a „gyilkos”, a „rabló” - vajon merre bujdosik?

Hiszen felébredett halotti álmából Rozgonyi Piroska, de nem volt élet az, amire ő ébredett. Rajta volt a halál jegye szép halovány arcán. Szemének tündöklő fénye, ragyogása, hová lett? Ajkán mosoly, de minő mosoly! A halálvágyó léleknek szomorú mosolya ez. Na, szegény öreg Rozgonyi, de kevés ideig tartott a te örömed! Piroskának csak egy a kívánsága: amíglen eljönne érette a halál angyala, vonuljon el csöndes kolostorba. Ő már nem jegyese többé földi embernek, Isten jegyese kíván lenni, sűrű imádkozásban várja a jótevő halált.

S viszik Piroskát Szűz Margit királykisasszony szigetére, ottan van egy kolostor: bánatba merült szíveknek való ház az! A királyné, a kegyes királyné nagy örömmel fogadja szándékát s hogy éppen elhunyt a kolostor fejedelemasszonya, Piroskát teszi helyébe fejedelem­asszonynak. És lejárt hozzá nap nap után a szép Örzse, a bánatos királykisasszony - nincs más, akinek elpanaszolja szíve nagy bánatját. Mondja, mondogatja: fátyolt veszen ő is. Oktalan vágyódással minek epessze tovább magát. Őt a király, Lajos király meg sem látja. Ha hazajön Olaszországból, meglesz az esküvője. Tudja, bizonyosan meglesz. S ő azt lássa, végig­szen­vedje?

De Piroska, a megtört szívű Piroska nem fogy ki a vigasztalásból, az áltatásból. Hogy tud mást vigasztalni, hogy tud mást éltetni: meglásd, így lesz, úgy lesz! Hozzád fordul a szíve. Ne temesd el magad, amíg van reménység, ha olyan vékony is!

Így altatja, csitítgatja Piroska a szép Örzsét, míg ő maga mélyen eltemeti a maga bánatát, s bár éjjel-nappal látogatja Toldi képe, nevét ki nem ejti, csak gondolatban szövi nevét imádságba: Uram, őrizd, védjed a bujdosót. Nem, nem lehet bűnös, akit ő szeretett. Akit most is szeret...

Hervadó virág a kolostorban, vadként üldözött bujdosó Bakony erdejében: ím, de szörnyű véget mért a végzet két igaz szívre! Az egyik várja a halált, könyörög érette, a másik élni akar, hosszú életért imádkozik, hogy levezekelhesse bűnét. Mert nagyobb volt az ő bűne gyilkos­ság­nál, rablásnál, s ezt a bűnt egyedül csak Isten kérheti számon tőle. Egyedül Istennek tartozik számadással. Egyedül csak tőle remélhet bűnbocsánatot. Annak lelkét ölte meg, akit szeretett s aki szerette őt is igaz szívvel! Jaj, de nagy bűn ez! Lehet-e ennél nagyobb? - jajgatott a lelke Toldi Miklósnak. És őt üldözik gyilkosságért, sírfosztogatásért s ha meg­találják, gyalázatos halállal kell meghalnia! Emberek ülnek törvényt felette, holott az ő bűne felett csak Isten ülhet törvényt!

Ez a gondolat kegyetlenül üldözte Toldi Miklóst s nagyot könnyebbedett a szíve, mikor a Bakony erdőben, magas hegynek ormán egy monostort pillantott meg.

- Beállok barátnak! - mondotta magában Toldi. Ott bátorságban lehet, ott majd csak elfogy lassanként élete gyertyája böjtölésben, imádkozásban, testi sanyargatásban. Elmond mindent: leveszi szívéről a bűnnek súlyos terhét.

Úgy tett, ahogy gondolta: bezörgetett a monostor kapuján, a gárgyán vezette a monostor fejéhez s elmondá hímezés-hámozás nélkül, hogy az ő lelkét nagy bűn terheli, de ő azt erősen szánja-bánja; ha befogadják barátnak, szent életet él, éjjel-nappal imádkozik, vezekel, sanyargatja magát.

- Úgy legyen! - mondta a monostor feje. - Maradj csak itt. Ki vagy, mi vagy? - nem kérdem. Adok én nevet neked. Éppen most halt meg egy szolgánk: fráter Mikola volt a neve. Te legyél ezután fráter Mikola.

Mindegy volt Toldinak, csak itt maradhasson. Ledobta vitézi ruháját, szőrcsuhát öltött magára s megkezdette nyomban a szolgálatot: sepert, vizet, fát hordott a konyhára. A másik fráter Mikola egyszerre csak egy kondér vizet hozott a hegy tövéből, ez a fráter Mikola kettővel. Csudálták is az erejét a barátok, nagyokat hunyorítottak, összenevettek, de Toldi eleinte nem törődött ezzel. Hadd nevessenek. Hanem egyszer csak kisült, hogy min nevetnek a barátok. Azon nevetnek, hogy Mikola, az ő elődje, szamár volt, a barátok vízhordó szamara.

Hej, mikor ezt megtudta! Talpából a fejébe szökött a vér, szörnyű kedve támadt, hogy leüsse a gárgyánt, le mind a barátot és összevissza rombolja a monostort. De nem, nem. Türtőztette magát, csendesítette haragját, világhíres, vitéz Toldi Miklós lassanként beletörődött alacsony sorsába: hordotta tovább a vizet, a fát, sepergetett, szolgálta a barátokat nappal, imádkozott éjjel; böjtölt sokat, sanyargatta magát ereje fogytáig. Kezdett a kondér megnehezedni.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy amint leballagott vízért a hegy aljába, ottan meglátott egy lovat. Hej, nem volt az már ló - gebe volt az. Csak bőre, csontja volt meg szegény párának. Feje, háta csupa bojtorján. A csípőjére tarisznyát lehetett volna akasztani. Nézte, nézte Toldi a lovat, nagyot sóhajtott: hej, szegény pára, gazdátlan pára, te sem viszed sokáig! Aztán közelebb ment hozzá, nézte, szorosabban nézte s akkorát kiáltott, hogy megzendült belé az erdő.

A Pejkó volt, az ő hűséges lova!

Hát ilyen csudát ki látott?

Sírva borult a hű állat nyakába Toldi.

- Oh, kedves jó lovam, én okos jó Pejkóm! Utánam ballagtál? Megkerestél engem, üldözött gazdádat, hogy megosszad velem sanyarú sorsomat? Jere, jere, menjünk együtt. Vigyük a vizet a barátoknak. Hadd nevessenek rajtunk. Mindegy: kettőnkön nevetnek, elbírjuk valahogy.

A két kondért felakasztá a Pejkó két csípőjére, így ballagtak fel a hegy tetejére, be a kapun. Hiszen volt röhögés.

- No lám, milyen buta szerencséje van fráter Mikolának!

- Csak egyétek a testemet, lelkemet - dohogott magában Toldi. Nem törődött a röhögéssel, a gúnyolódással. Vele volt Pejkó. Volt, aki megossza a nyomorúságot. Volt részük a böjtben. Szegény Pejkó a szemétdombon tengődött, de lám, mégsem hagyta el gazdáját. Nem, azt nem hagyta el, de el a monostort, de úgy hagyta el, hogy a gazdáját is vitte magával!

Úgy volt bizony, hogy egy reggel arra ébredtek a barátok: volt fráter Mikola, nincs fráter Mikola. S hamar megtudták azt is, miért tűnt el. Jött vala egy pap a monostorba, az kiszegezett a kapura egy cédulát. Arra a cédulára szép sorjában le volt írva az esztergomi érsek átka. Átok Toldi Miklósra, a sírfosztogatóra, a gyilkosra.

- Ő volt, bizonyosan ő volt! - rémüldöztek a barátok. - Fráter Mikola nem volt más, mint Toldi Miklós! Jaj nekünk, ha visszatér s megbosszulja rajtunk, amiérthogy oly rosszul bántunk vele. Agyonver, felperzsel!

Eredj, Miklós, eredj! De jó, hogy nem hallod, mit rólad beszélnek. Gyilkos vagy, rabló vagy. Annak tart a világ.

Eredj, Miklós, eredj, folytasd a bujdosást. Ne félj, ne csüggedezz, veled lesz az Isten!