Anikó és Bence

Sok mindent összegondolhatott bujdosás közben Toldi Miklós, de már arra bizonyosan nem gondolt, hogy érette egy fiatal leány, kinek otthon a rokka mellett volna a helye, vitézi ruhában, kardosan, lóháton rója idegen ország útjait erdőkön által. Hogy odahaza, a nagyfalusi udvarházban a jó nagyasszony nemcsak őt siratja, de Anikót is, kedves unokáját. Pedig míg ő bujdosott sűrű rengeteg erdőkben, Anikó Bencével messze túl járt Magyarország határán. Hol utolértek, hol elhagytak egy-egy búcsújáró csapatot s addig mentek, mendegéltek, míg egy­szerre csak a híres-nevezetes Velence közelébe értek. Egy gyönyörű ligetes síkságra vezette útjuk: ott megállapodtak, mindenekelőtte bemennének a csudaszép városba, melynek palotáit, tornyait messziről megcsudálták: csak mesében hallottak ilyen városról. Bizonyos, hogy tündérkezek építették a tengerre, emberi kéz képes volna-e erre?

A rekkenő hévség elbágyasztotta Anikót. Fáradt is volt, álmos is volt, mondta Bencének:

- Álljunk meg itt, édes szógám. Itt, emellett a patak mellett. Ránk fér a pihenés, ugye?

- Meghiszem azt, hogy ránk fér. Cudar meleg napok járnak errefelé. Hiszen nálunk felé is süt a nap, de itt úgy süt, hogy szalonnát piríthatnánk mellette.

Letelepedtek a csobogó patak mellett, narancsfának árnyékában, Bence pányvára ereszté a lovakat, hadd legeljenek a buja, tarka virágos fűben, aztán ők is falatoztak.

- Jaj, de álmos vagyok, édes szógám! - sóhajtott nagyot Anikó. - Leragad a szemem. Vigyázz, amíg alszom.

- Csak aludjék, leányasszony, ne féljen, míg engem lát!

- Hogy lássalak, mikor behunyom a szememet? - nevetett Anikó. De abban a pillanatban le is ragadott szép szemepillája, aludott csendesen, édesen, Bence meg állott egy helyben: kezében lándzsa, a szeme belémeredt a messzeségbe, aztán járt fel s alá, mint ahogy az igazi istrázsák szoktak, figyelt, hallgatózott: nem közeledik-e errefelé ellenség.

Amint így járt fel s alá, hallgatózott, hát egyszer csak mit hall?

- Isten Jézus úgy se’ - mondotta magában - az uram nevét hallám! Vajon nem csengett-e a fülem?

Lábujjhegyre állott, úgy közeledett egy bokor felé: azon túlról hallatszottak a hangok s újra meg újra hallotta Toldi nevét. Lassan, nesztelenül a bokor mögé sompolygott s íme, láta ott két zarándok csuhás embert, akik nagy vitában voltak.

Az egyik azt mondta:

- Hallod-e, cimbora, ne tréfálj velem. Szerencsésen kivergődtünk Magyarországból, most már látni akarom a részemet.

- Jó, jó - mondotta a másik -, majd megosztozunk a pénzen. Elébb Velencében elmegyünk egy ötvöshöz, annál beváltatjuk a drágaságokat s aztán, majd meglátjuk.

- Ohó! Nem oda Buda! A kincs fele enyém, cimbora! Majd én beváltatom a magam részét, te is váltasd be a magadét.

- Mi! A felét! Abból nem eszel pajtás. Hát nem én raboltam? Te csak őrt állottál.

- Úgy? Hát nem te futottál meg, mikor jött Toldi Miklós? Adod hát a felét? Bizony, ha nem, feljelentlek, hogy te raboltad ki a Rozgonyi sírboltját.

De a rabló, az igazi, nem hagyta a „jussát”, fogta a botját nagy hirtelen s olyat húzott az őrálló cimbora fejére, hogy az eszméletlen terült el a földön. Azzal, uccu neki, indult, hogy otthagyja a cimboráját.

- Állj meg! - ordított rá e pillanatban Bence, ki lándzsát szegezve ugrott elő a bokor mögül. - Ide a kincset, rabló, különben ütött az órád!

Tagadott a rabló, mintha könyvből olvasta volna, de közben a cimborája feleszénkedett s mondta: ott van a derekán, az övben!

No, ha ott volt, Bence meg is találta, az övet lekanyarította a rabló derekáról, aztán kötőfékkel jó szorosra kötözte mind a két kezét, nemkülönben bánt el a másikkal is, s úgy terelte maga előtt Anikó felé, ki a nagy lármára felébredett.

Hej, édes Jézusom, volt öröm!

- Mi tenger drága kincs! Nézzed, Bence, nézzed.

- Biz itt van elég - mondotta Bence, s sóváran nézte a temérdek drágaságot.

- Oh, Istenem, de jó vagy! - fohászkodott Anikó. - Lemossuk a gyalázatot az én édes, vitéz bátyám nevéről! Hallod-e Bence, hallod-e?

- Hallom, hallom - örvendezett Bence, de ő egyébnek is örvendett. Együgyű eszével azt hitte, hogy most már kettejüké lesz az a temérdek kincs. Nemhogy Nagyfaluban, de hét puszta határában sem lesz több olyan gazdag ember, mint ő. Mondta is szóval, amit gondolt:

- No, leányasszony, felragyogott reánk a szerencse. Ezt a két rablót itt helyben fára húzom, a kincsen pedig ketten megosztozunk.

- Mit beszélsz? - nézett Anikó Bencére megbotránkozással. - Hát a gazdád? Arra nem gondolsz? Elviselné a lelkiesméreted, hogy továbbat is átok alatt maradjon, hitvány gyanú miatt világ bujdosója legyen? Nem úgy, szógám, nem úgy. Ezeket a cudar rablókat, így, ahogy vannak, megkötözött kézzel, bekísérjük Velencébe, ottan törvény elé állítjuk: hadd tegyen a törvény igazságot.

- Lám, lám, mekkora esze van a leányasszonynak! - mondta Bence. - Bezzeg, hogy úgy lesz, ahogy a leányasszony mondja.

Egyszeribe lóra pattantak s terelték maguk előtt a sírfosztogatókat, be egyenesen Velence városába, ottan megtudakolták, hogy ki csinálja ott az igazságot. Mind egy értelemmel azt felelték, hogy: a dózse. No, ha a dózse, mentek a dózséhoz, aki akkora úr volt Velencében, mint más országban a király, s ahogy ennek a színe elé kerültek, Anikó szép sorjában elé­mondá a nagy esetet s hozzátette azt is, hogy ők egyenesen Lajos király táborába igyekeznek, merthogy ő előtte akarják tisztára mosni világhíres vitéz Toldi Miklós becsületét.

Hiszen éppen jó helyre fordultak, mert a dózse örült, hogy valami kedvességet tehet Lajos királynak; örült, mert őkigyelmének sok volt a rováson s erősen tartott attól, hogy visszajövet Lajos király Velencébe is ellátogat, csakhogy abban a látogatásban nem lesz ám köszönet! Mindjárt nehéz vasra verette a rablókat, a maga embereit rendelé kísérőnek: vigyék a rablókat Nápolyba, Lajos király színe elé.

Haj, de nekividult Anikó és Bence! Most már mehettek ők is bátorságban. Nem kellett félniök az idegen földön, nem kellett szüntelen kérdezősködniök: merre húzódott a magyar sereg? Vajon hol, merre jár a magyar király?

Vala pedig Lajos király akkor Akvile városában, meg is érkezék oda szerencsésen Anikó és Bence. Előrement a dózse követje, s hogy bebocsáták a király elé, átadá a dózse levelét s szóval is alázatos üzenetjét. És olvasá a király a levelet, nagyokat nézett közben, fejét csóválta, hümmögetett s aztán ráncba szedve homlokát, parancsolá, hogy hozzák elébe a rablókat. Hozták is ezeket menten, s vitték is mindjárt: nem sokáig reszketett a térdük a király előtt. Egy szóval sem tagadták a rablást, mindent bevallották, azt is bevallották, hogy hamis esküvéssel Toldira kenték a gyalázatosságot.

- Akasztófára mind a kettőt! - intett a király s vitték a rablókat. Még aznap hollók lakmároztak bűnös testükön.

Mikor pedig elvivék a rablókat, Anikó is nagy félve a király színe elé bátorkodott s mondá egymás után, amint következik:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, Toldi György a nevem...

- Toldi György?

- Az vagyok, királyom. A Toldi György fia... Toldi Miklós öccse... Óh, felséges uram, ártatlan a bátyám! Fogadja vissza őt vitéz seregébe. Fogadjon be engemet is. Toldi vére vagyok én is, meghalni kész királyomért, a hazámért!

- Gyengének talállak a hadakozásra - mondotta a király s gyanakodó szemmel végignézte az ifjút -, de hát befogadlak. Majd meglátjuk, mit tudsz. Hanem a bátyád... - s itt elkomorult a király arca - igaz, hogy rablásban ártatlan. De egyéb is van a rováson. Orozva ölt. Érted? Orozva ölt. S ennél nagyobb vétke is van: megsértette a lovagi törvényt.

Szegény Anikó nem értette, hogy ugyan mivel sérthette meg bátyja a lovagi törvényt. Ő azt nem tudta, mely nagy bosszúságot okozott a királynak Toldi Miklós azzal, hogy Tar Lőrinc helyett bajt vívott Rozgonyi Piroskáért. Ő mindezt nem tudta, nem is értette hát a király mondását, de egyet megértett s ez kegyetlenül belemarkolt a szívébe: haragszik a király az ő bátyjára!

Hej, csak erre vetődnék az ő bujdosó bátyja! Csak hallaná, hogy a király itt van nagy sereggel, tenger fenekéről is itt teremne Toldi Miklós s megbékítené a királyt két erős karjával, bátor szívével!

- Eljő, eljő, itt lesz, egyszer csak itt terem! - ezzel vigasztalta magát Anikó, amint a királytól szomorúan a tábor felé mendegélt.

Így hitegette, vigasztalta magát Anikó, mialatt Toldi folytatta szomorú bujdosását. Hiszen hallott ő valamit az olaszországi hadakozásról, de ezzel csak nehezebb lett szíve nagy bánatja. Harcolnak a magyar vitézek s ő nem lehet köztük! Neve meggyalázva. Becsülete sárba tiporva. Kiverték a kardot kezéből. Jaj, de kegyetlen sors!

És bujdosik tovább girhes-görhes lován Toldi Miklós, erdőn, mezőn által, hegyeken, völgyeken keresztül. Ki Magyarországból, oda, hol nem ismerik. Azt forgatja a fejében, hogy elmegy Csehországba, ottan meghúzódik egy klastromban. Oda csak nem jut el az érsek átka, nyugodtan vezekelhet, nagy bűnét ott leimádkozhatja. Nem kérdik, honnan jött. Nem kérdik, mi sors vetette ide.

Ment, mendegélt Toldi Miklós, baktatott elébb-elébb a leromlott Pejkón, s hát amint éppen a Vág völgyén mendegélne, szeme-szája elállott a csudálkozástól: olyasvalamit látott, aminőt soha. Egy nagy sereg ember, férfi, asszony, üvöltözve, ordítozva, maga magát verve, ostorozva szeges bottal, húzódik a Vág vize mentén s üvöltözve hirdetik a népeknek: halljad, ember, halljad, jön a fekete halál! Vége lesz a világnak. Elpusztul minden teremtett lélek. Gyónjátok meg bűneiteket, böjtöljetek, sanyargassátok magatokat, mert közeleg az utolsó ítélet. Halljad, ember, halljad!

Nézte, nézte Toldi e szörnyűséges dolgot s mit gondolt, mit nem, ő maga is az üvöltöző, magát sanyargató seregbe állott. Vállát, mellét mezteleníté, vágta, csapdosta nagy kegyetlenül ostorral meztelen testét s megy a rettenetes csapattal, nem kérdve, hová, merre mennek: elég az, hogy kedve szerint mentek, ki az országból, szép Magyarországból!

Anikó pedig várja, várja Toldi Miklóst. Nappal róla gondolkozik, éjjel róla álmodik.

- Eljön, eljön, itt terem egyszerre - suttogja magában.